Állandó közelségünk és figyelmünk mellett azonban legalább olyan fontos az is, hogy a kicsik néha azt is érezhessék, hogy senki sem vigyáz rájuk. Hogyan gyakorolhatnák másképp a fegyelmet? Az önállóság felé vezető időszak épp azért nehéz, mert a gyereknek szüksége van egyrészt a jelenlétünkre, tanácsainkra és intelmeinkre, másrészt arra is, hogy próbára tehesse akaraterejét, és megbízhatóan elsajátítsa azt a fegyelmet, ami fölöslegessé teszi a felügyeletet.

Ha egy anyuka főzés közben fontos telefont kap, és így szól gyermekéhez: „Most pár percig telefonálni fogok, itt kell, hogy hagyjam a forró fazekat a tűzön. Ugye nem fogsz hozzányúlni? Úgy gondolom, hogy elég nagy és okos vagy már ahhoz, hogy ezt meg tudd tenni“, akkor szinte mérget vehetünk rá, hogy semmi baj nem történik távollétünkben. Az efféle bizalom boldoggá teszi a gyereket, és erősíti az akaratukat az a vágyuk, hogy megfeleljenek ennek a bizalomnak. És ha a kicsi meg akarja tenni, amit kell, akkor az többnyire sikerül is neki.

Ez persze nem jelenti, hogy pusztán a bizalom elengedő akármekkora önfegyelem vagy akaraterő mozgósításához: fontos, hogy az önállóságra és engedelmességre nevelő feladatokat a gyermek korához, érettségéhez mérjük. Meg kell találnunk az egyensúlyt a bizalmi helyzet és a túlságosan nagy kísértés között. (Kezdetben csak a saját házunk udvarára engedjük le egyedül játszani, később az utca végi játszótérre is, hogy azután kamaszkorában már egyikünket se érje felkészületlenül egy-egy késő esti szórakozás).  Hogyan könnyíthetjük meg gyermekünknek a bizalom alapján történő szófogadást? Először is, ne tiltsunk feleslegesen! Csak abban korlátozzuk a gyermeket, amiben feltétlenül szükséges! Nem hagyhatjuk, hogy a konnektorral, vagy a sütővel játsszon, de nem biztos, egy színes képet sem vághat ki az újságból, mert esetleg megvágja magát. Amit viszont megtiltottunk, tartassuk is be! Fontoljuk meg, hogy mit követelünk, de ha már kimondtunk valamit, akkor legyünk következetesek! Ha egy szabályt egyszer már bevezettünk, nem szabad elfelejteni, vagy eltekinteni tőle pusztán azért, mert éppen jó hangulatban vagyunk, vagy, mert mindkettőnknek kimerítő napja volt. Az alapos indok nélküli engedékenység ördögi köröket indíthat be. A kicsi úgy érezheti, a szabályok arra valók, hogy az akaraterejét próbára tegye. Sajnos azonban nem úgy, hogy vajon képes-e engedelmeskedni nekik, hanem úgy, hogy tud-e annyira erőszakos lenni, hogy szülei megtörjenek, és ne ellenkezzenek tovább.

A következetes szófogadásra nevelés ugyanakkor meglehetősen időigényes, kitartást követelő munka. Előfordulhat, hogy naponta akár hetvenszer is el kell ismételnünk a kicsinek, hogy ne nyúljon a papa szép színes antik könyveihez, és a varródobozt se nyitogassa, mert szúrós dolgok vannak benne, miközben kedvesen, türelmesen visszavesszük tőle ezeket az áhított kincseket. Sok, gyermeke engedetlenségébe belefáradt anyuka talán úgy gondolja: nincs időm arra, hogy ugyanazt számtalanszor ismételgessem. Sokkal egyszerűbb, ha a tiltott tárgyakat jó magas polcokra tesszük, vagy kulccsal zárjuk el a gyerek elől, így kárt sem tehet magában, és a veszekedést is megspóroltuk.

Ez az eljárás gyorsnak, hatékonynak tűnik, valójában azonban egyáltalán nem az. Egy kicsi gyerek – főleg ha önállótlan, megbízhatatlan – úgyis állandó felügyeletet igényel, utasításaink ismételgetése és indoklása egyáltalán nem kerül több időbe és fáradságba, mintha állandóan szemmel kell tartanunk, és a nyomában járva minden veszélyes dolgot ki kellene csavarnunk a kezéből, hogy azután egy jó magas polcra rejtsük. Valójában saját türelmetlenségünk az, ami időrabló, mert akadályozza a gyermekkel közös szándék, a kicsi együttműködési vágyának kialakulását, és ezáltal lehetetlenné teszi az engedelmességet. Aki szófogadatlan, azt egy pillanatra sem lehet egyedül hagyni, még akkor sem, a már elég idős lenne hozzá. Ezért hosszú távon időt takarítunk meg azzal, ha gyermekünk segítő tanácsnak érzi intelmeinket.

Győrfi Anna