 Egyszer volt egy gazdag leány, aki sohasem dolgozott, mert az anyja kényesen nevelte. Sokan kérték feleségül, de az anyja a kérőket mind lebeszélte, azt mondta:
– Hagyd el, ne kérd, mert dologtalan, s nem élsz meg vele. Megint megkéri egy legény, s az anyja azt is le akarja beszélni, de ez azt felelte:
– Hát kigyelmed olyan anya, hogy a leányának nem akarja boldogságát? Jössz-e hozzám, húgom?
– Igen biz én jó szívvel! – feleli a leány.
A legény azt mondja:
– Gyere, menjünk s esküdjünk meg!
Elmennek, megesküsznek, s a legény a leányt elveszi az anyja ellenére is.
A leány csak ahhoz tartotta magát, ahogy az anyjánál szokva volt, ott üldögélt egy helyben, szép kényesen, pirimókosan, nem dolgozott semmit álló napestig, csak a lábát lógázta. Neki az is mindegy volt, ha az ura szidta is érte.
Gondolta az ura:
,,Hagyd el csak, ifiasszony, mert majd megtanítalak én téged dolgozni, ha az anyád meg nem tanított is!“ – mert amikor hazajött a mezőről, az anyja is örökké panaszolta, hogy a menyasszony semmit sem dolgozik. S azt mondta reá:
– Evvel, édes fiam, soha meg nem élsz, mert semmi dologhoz nem nyúl. Úgy ül örökké, mint egy nagy grófné! Jobb lesz, ha elválsz tőle.
– Elválni nem válhatok el, anyámasszony, mert tudva úgy vettem el, mint dologtalant. Hanem bízza rám kigyelmed, majd megtanítom én őt dolgozni.
Másnap reggel az ifjú gazda elment ki a mezőre, mikor hazajött, azt kérdezte:
– Ma hányan dolgoztunk, anyámasszony?
Az anyja azt felelte:
– Ketten, édes fiam!
– Akkor hát ketten is együnk! – mondotta a fia.
Ettek ketten, s az ifiasszony étlen maradt, este is s még reggel is. Reggel, mikor az ura elment, sírt egy jó nótát, azután sóhajtozni s gondolkozni kezdett. Egyszer azt kérdi az anyósától:
– Anyámasszony, ha a tüzet megszítom, dolog-e?
– Dolog, édes leányom, dolog!
Megszította hát a tüzet. Azután kérdezte:
– Hát ha a tűzre fát hozok be, dolog-e?
– Dolog, édes leányom, dolog!
– Hát ha kiseprem a házat?
– Az is dolog!
Vizet hozott, s házat sepert, s az öreg megörvendett, hogy jól kezdi majd viselni magát, s elmagyarázta neki, hogy miféle dolgok vannak a ház körül, s azokba beleindította, segítette, tanította.
A gazda hazajött, s mikor asztalhoz kellett ülni, kérdi az anyját:
– Ma hányan dolgoztunk, anyámasszony?
– Hárman, édes fiam – mondta nagy örömmel az öreg.
– Nahát, akkor hárman is együnk! – mondta a gazda is örömmel.
Asztalhoz ültek hát, az ifiasszony mégnagyobb örömmel, mert másfél nap alatt éppen eléggé megéhült.
Az naptól fogva mindig hárman dolgoztak, s hárman is ettek. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
|
