Nagyon fiatal a gyergyói jégkorongcsapat. Ezt eddig is tudtuk, de akkor lepődik meg igazán az ember, amikor rájön: a Progym játékosainak alig van múltja. Felnőtt szinten még csak álmodnak a bronzéremről is, nem volt még részük belőle, pedig ez ugye csak a „tegnap” volt. Legtöbben még húszévesek sincsenek, és az „öregek” közé számítanak már a 21 évesek is. Még alig tapasztaltak valamit az életből, a jégkorongból. Álmaik vannak, és remélik, hogy elérhetik őket.
Molnár Zsolt– Azt mondják rólad, hogy lesipuskás csatár vagy, aki mindig a kapus orra előtt helyezkedik, zavar és onnan próbálja bekotorni a korongot. Ezt tanították neked, vagy belőled jön?
– Inkább belőlem jön, magamtól csináltam ezt már régebben is. A kapu előtt megállok, ott leselkedek. Ha támadunk mindig hajtok rá a kapura, s várom, hogy hátha jön egy jó passz vagy egy lepattanó. Elég sokszor bejönnek ezek. Neagossal, Péter Zsoltival voltam egy sorban, vagy Sikóval s Orbánnal, aki közben abbahagyta a hokit, nekem mindig ez volt a feladatom, befutni a kapu elé, és a másik kettő alakította ki a helyzeteket, hogy koronghoz jussak.
– Nem vagy éppen egy óriástermetű te sem, nem félsz az általában jóval magasabb hátvédek között a kapu előterében harcolni a korongért?
– Nem félek, persze nem könnyű, de teszem, amit tudok. Ez az én stílusom, távoli nagy bombákat nem nagyon szoktam lőni, ritka, hogy összejöjjön nekem egy-egy bombagól. A kapu előtt, ha megkapom a passzt, akkor beütöm.
– Bátyád, Molnár Zoli is hokizik, most csapattársak vagytok. Az ő példáját követted, amikor elkezdtél edzésekre járni?
– Nem csak a bátyám, édesapám is hokizott annak idején, természetesen így alakult, hogy én is hokista lettem. Alfaluban, György Jóskánál kezdtem, a falusi bajnokságokban játszottunk, azok voltak a csapattársaim, akik most az ősszel kimentek Debrecenbe. Jól ment, megnyertük a bajnokságot is, aztán Basilidesz Csaba hívott fel az ő csapatához. Amikor kinőttünk a falusi bajnokságokból, sorban mindenki kezdte abbahagyni a hokit, addig volt két csapat a mi korosztályunkban, ezeket egyesítették, s így alakult ki a csapatunk, akikkel együtt végül felkerültünk a nagycsapathoz. Szerződést tettek elénk, most itt vagyunk.
– Meddig szól a szerződésetek?
– Ez általában úgy van mindenkinél, hogy addig érvényes, amíg az iskola tart. Most én a 12. osztállyal végzek, még három év főiskola, úgyhogy ez összesen négy évet jelent. Aki most 11. osztályos, annak öt-hat évre szól a szerződése. Az biztos, ha itt Gyergyóban tovább tudok tanulni, akkor itt folytatom a hokit, de egyébként most semmi értelme nem lenne máshová menni, egy jobb csapatban csak a padon ülnénk. Itt van játéklehetőség, és fejlődhetünk. Úgyhogy itt mindenképpen folytatom még 2-3 évig, aztán megválik, hogy alakul.
– A ti generációtok minden korosztályban volt bajnok, tehát ifjúsági szinten elértél mindent, amit lehetett. Melyik volt a legemlékezetesebb?
– Hát, amikor junior I-ben megnyertük az aranyérmet. Nagyon nehéz meccs volt az utolsó Bukarestben, a Sportklub-ISK ellen. Vezettek 2-0-ra, és onnan nyertük meg. Arra a meccsre, és a bajnokság megnyerésére prémiumot is ígértek. Hajtottunk is érte. Kellett az a pénz…
– Tényleg ennyire számít a pénz már junior korban is?
– Számít, persze. Először fejenként harmincmilliót ígértek, de aztán kiderült, hogy a korunk miatt nem kaphatunk annyit. De így is teljesítmény szerint annyit kaptunk, amennyit a nagycsapatnál se kaptak, se akkor, se most.
– Ahhoz képest most valószínű, hogy kevesebbet viszel haza…
– Hát igen, most iskola idő alatt ez megfelel. De ha végzek az iskolával, akkor már más összegekről fogok tárgyalni a vezetőséggel. De nem csak én, hanem a többiek is. Majd meglátjuk, hogy mit fognak ígérni, de én a mostaninál biztos, hogy többet fogok kérni.
– Mit szeretnél még elérni a jégkorongban?
– Elsősorban azt, hogy egy jó játékos legyek.
– Van-e egy példaképed, kire nézel fel, kitől tanultál eddig a legtöbbet?
– Példaképem Crosby. Persze, tudom, hogy azt a szintet én nem érhetem el. Az országban viszont nem jut eszembe senki, akire úgy néznék fel, mint példaképre. A legtöbbet eddig Csiki Janitól, Molnár Szabitól, az öregebbektől tanultam. Elmagyarázzák, hogy mit is kell tennünk. Úgy próbálják elmagyarázni a dolgokat, hogy mi meg is értsük. Ez így jó szerintem.
Czirják Szabolcs– Az idény elején kerültél haza Magyarországról…
– Igen, hazakerültünk, mert nem volt már jövőnk odakint. A MAC-nál játszottunk, de felbomlott a csapatunk. Előbb egy szlovák edzőnk volt, de aztán egy magyar edző következett, aki próbálta öszszeszedni a csapatot, valamit elkezdeni, de nem volt nagy értelme. Fele a társaságnak közben abbahagyta. A végén már csak négyen maradtunk. Ekkor mondtuk azt, hogy vége, jövünk haza.
– Hogy kerültél ki?
– Nekünk, az 1991-es születésűeknek nem volt itthon korosztályunk. Egy évig csak edzettünk, de mert a többieknél egy évvel nagyobbak voltunk, nem játszhattunk meccseken. Úgy nézett ki, hogy emiatt mi hárman, Kacsó, Köllő Feri és én, abba kell hagyjuk a hokit. Aztán Farkas Csaba elintézte, hogy kijussunk a MAC-hoz. Amikor odakerültünk, arról volt szó, hogy fizetnek mindent, iskolát, szállást, étkezést, aztán egy év múlva már mindent mi kellett álljunk, a szüleink kellett küldjék a pénzt. Nagyon sokba került, ezt nem lehetett így tovább folytatni. Ahogy hazajöttünk, Kacsó abbahagyta, én és Köllő Feri pedig itt vagyunk.
– Ott kint mire jutottatok, milyen eredményeitek voltak?
– Elég gyenge. Ötödikek lettünk a hat csapatból. Egyedül az Újpestet tudtuk néha megverni, de a legtöbbször mi kaptunk ki. Nem volt valami jó csapat.
– Ha nem lett volna lehetőséged hazatérni, mi történt volna?
– Akkor abba kellett volna hagyjam a hokit. Magyarországon semmi esélye nem lett volna a folytatásnak. Hónapokig próbálkoztunk az Újpesthez, a felnőttcsapathoz kerülni. Azt mondták, most nem tudnak fogadni, majd az idény végén, de arra már hazajöttünk. Megkerestük ismét Farkas Csabát, ő aztán összehozott a vezetőséggel, és sikerült ide kerülni.
– Ezeket a körülményeket vártad?
– Meg vagyok elégedve. Odakint nem volt ilyen csapathangulat. Ebből jó csapat lesz, ha így folytatódik.
– Nem könnyű nektek, fiatal hátvédeknek. Kevés is a bekk a csapatban, tapasztalatotok sincs…
– Ez így igaz, elég nehéz, mivel nincs tapasztalatunk, de mindenki igyekezik bepótolni a lemaradást. A hátvédek és a csatárok is. Próbáljuk tenni a dolgunkat, hogy helyünk lehessen a csapatban. Az elmúlt években amit játszottunk, az nem olyan, mint a felnőttek között, most teljesen mást kell nyújtani. Most jönnek a Brassó elleni meccsek. Igyekszünk jól védekezni, tartani őket, hogy ne kapjanak passzt. Nem félünk tőlük. Nehéz lesz, de ha mindenki összeszedi magát, s a legjobbat nyújtja, odafigyeléssel lesz esélyünk nyerni.
– Minden idény végén itt a gyergyói jégkorongban a 14-15 évesek szülei nem látnak itthon jövőt, és megpróbálják kijuttatni a gyermekeket Magyarországra. Te kint voltál, tapasztaltál. Ha megkérdeznék a véleményedet, mit tanácsolnál?
– Lehet próbálkozni, de minden attól függ, hogy milyen csapathoz kerülsz. Ha be tudsz jutni a Volánhoz, akkor lenne értelme, ott komoly a munka. Gyenge csapathoz nincs miért menni, mert ott nem lehet fejlődni, sőt visszafejlődik az ember. Ott is 15-20 meccset játszhat, ha gyenge a csapat, jönnek a vereségek, nem lehet fennebb jutni a rájátszásban, és az utolsó helyeken az ellenfelek is gyengék, nem lehet tőlük sem tanulni. Annál mindenképpen jobb itthon maradni. Nem kell a pénzt költeni.
– Célok?
– Jó hokis szeretnék lenni. Tanulni, fejlődni, aztán egy jó csapatban játszani. Ha a Progym jó csapat lesz, akkor itt, ha nem, akkor máshol, elmenni egy jobb csapathoz. Majd kiderül.
Neagos Bogdan
– Másokat főként a szülők irányították a jégpályára, volt, akiket edzők toboroztak. Te hogy kerültél a jégkorong közelébe?
– Jöttünk focizni a hátsó focipályára a haverokkal, ha már itt voltunk, benéztünk, hogy mi is történik a pályán. Láttam, hogy hokiznak, nagyon megtetszett. Megkérdeztem egy edzőt, hogy én jöhetnék-e edzésre. Mondta, hogy igen, másnap 11-kor lesz edzése a kicsiknek, és oda lehet majd menni. Jöttem is, Basilidesz Csaba bácsi tartotta az edzést, beszéltem vele, aki azt mondta, jöhetek, csak szerezzek egy korcsolyát. Így kezdődött. Azt hiszem, másodikos voltam. Balettkorcsolyával kezdtem, jobbkezes voltam, balkezes botot kaptam. Ami volt. Aztán kialakult. Jobban kezdett menni a játék, szívesen jártam. Végül most a hobbiból munka lett.
– Munka? Annak tekinted?
– Mondhatom, hogy igen, munka, mert ebből élek. Ha nem lenne a hoki, nem tudom, mit csinálnék. Érettségiztem, főiskolára járok, de azt látom, hogy manapság semmi sem biztos, sok olyan fiatal van, aki egyetemet végzett, és nincs munkahelye… A Progymnál kapott pénz mellé jön még a kevés nyugdíj, amit édesapám után kapok, aki két éve meghalt. Amíg az iskola tart, addig jár nekem a nyugdíj. Ha nem járhatnék főiskolára, akkor az se lenne… Muszáj sulizzak is a hoki mellett. Arra is gondolnom kell, hogy van a kisebb testvérem, aki még iskolába jár. őt is kell segítsem pénzzel, hiszen nincs más, aki segítse.
– Mit tanulsz?
– A Hiparion egyetemen járok Szászrégenben, jogi szakon. Eredetileg itt Gyergyóban szerettem volna tanulni, de itt végül nem indult jogi szak. Döntenem kellett, hogy a menedzsment szakra iratkozok át, vagy Régenben a jogra. Inkább odamentem. Úgy gondolom, ott több szakmát is választhat az ember. Én közjegyző szeretnék lenni, ha ez sikerül. A hoki mellett persze csak látogatásnélkülin lehet főiskolára is járni. Néha, amikor könnyebb itt a program, akkor elmegyek órákra is, nemrégiben voltak a vizsgák, azt is Régenben kellett letenni.
– Ifi korodban Sikóval és Molnár Zsoltival voltál egy sorban. Sok gólt lőttetek együtt. Most viszont hátra kerültél a pad végére, kevés lehetőséget kapsz…
– Hát igen. Pedig jól kezdődött a szezonom, jól ment a játék. Aztán közben kialakult az első három sor. Ide úgy látszik, nem fértem be. Nem nagyon játszottam, és így gyengültem is. Érzem, hogy nem úgy megy a játék, ahogy szeretném, ahogy a tavaly ment. Nem tudom, mi van velem. Mindenesetre dolgozok, próbálok mindent megtenni, hogy beférjek az első három sorba.
– Hogy érzed, miben kellene javulnod? Erőnlétileg, vagy magával a játékoddal van baj?
– őszintén szólva nem tudom. Azt érzem, hogy sokszor nem tudok úgy odafigyelni, ahogyan kellene, emiatt hibázok, ezzel hátráltatom a többieket is. Össze kell szedjem magam, többet kell dolgoznom, hogy újra bizonyítani tudjak.
– Most, az utolsó Sportklub elleni meccsen megkaptad a lehetőséget…
– Igen, nagyon jól esett, hogy tudtam végre játszani, kaptam egy esélyt, s megpróbáltam élni vele. Hibáztam is igaz, de mindent öszszevetve, úgy érzem, elég jól ment. Nem voltak túl nagy bakijaim. Most jönnek a bronzmeccsek, szeretnék ott is játszani, de ez nem rajtam múlik. Ettől függetlenül jó lenne őket megverni. Úgy érzem, van esélyünk.
– Hosszú távon mi a célod a jégkoronggal?
– Bármi történik, muszáj folytassam a hokit. Nem tudom, hogy mi vár még rám, de azon leszek, hogy játszhassak még jó néhány évig. Itthon, ha lehet. Persze, ha megkeresne egy nagyobb, erősebb csapat, akkor meggondolnám. Csíkban, azt hiszem, semmi esélye a gyergyóiaknak, a Steaua jó lenne, de Bukarestet nem szeretem. A legjobb persze az volna, ha itt Gyergyóban a Progymból lenne nagy csapat. De ehhez sok pénz kell, ami most nincs. Majd kiderül. Életem legszebb és felejthetetlen élménye, amikor junior I-ben Bukarestben megnyertük a bajnokságot, azt az érzést nem lehet elmesélni. Jó lenne valami hasonlót érezni a felnőttek között is.
|
