Nagyon fiatal a gyergyói jégkorongcsapat. Ezt eddig is tudtuk, de akkor lepődik meg igazán az ember, amikor rájön: a Progym játékosainak alig van múltja. Felnőtt szinten még csak álmodnak a bronzéremről is, nem volt még részük belőle, pedig ez ugye csak a „tegnap” volt. Legtöbben még húszévesek sincsenek, és az „öregek” közé számítanak már a 21 évesek is. Még alig tapasztaltak valamit az életből, a jégkorongból. Álmaik vannak, és remélik, hogy elérhetik őket.
Molnár Zoltán– Másfél idényt kihagytál, és őszintén szólva meglepett, amikor az ősszel újra megláttalak a csapatnál.
 – A hokizást nem hagytam abba, az öregfiúk csapattal rendszeresen edzettem és játszottam. Tavasszal az amatőr csapatok Bucsin-kupáján találkoztunk Divoiu Adival, aki Remete csapatában játszott, és akkor a Progym edzője volt. Beszélgettünk, megkérdezte, szeretnék-e visszajönni. Én persze mondtam, hogy igen, jönnék. A nyáron aztán felhívtak a Progym vezetőségétől, kérdezték, komolyan gondoltam-e, hogy visszatérnék. Tárgyaltunk, megegyeztünk, itt vagyok.
– Tulajdonképpen miért is hagytad abba két évvel ezelőtt?
– Sok volt a vitám az akkori edzővel, Dusánnal. Naponta összevesztünk valamin. Bármilyen apróság miatt a fizetésünkből vont le, ha a korong repült ki edzésen, azt is ki kellett fizetnünk neki.
– Mivel foglalkoztál a másfél év szünet alatt?
– Dolgoztam. Idénymunkát itthon és a nyáron külföldön is. ősztől itthon maradtam. Próbáltam minél többet hokizni, amikor csak lehetett. Akármelyik amatőrcsapat hívott, mindig mentem, örültem, hogy játszhatok. Nagyon sokat voltam jégen.
– Kipróbáltad már az amatőr hokis életet is, szerinted a többiek közül vannak még olyanok, akik visszatérnének?
– Hát, elég sok régi jégkorongozóval játszottam együtt, beszélgettünk is erről. Mindenki nagyon szereti a hokit, de senki nem gondolkodik azon, hogy visszajönne a csapathoz. Már egyébbel foglalkoznak, vagy az anyagiak miatt nem térnének vissza. Az is igaz, hogy két év kihagyás után, ha szinte nem is vagy a jégen, nagyon nehéz visszazökkenni. Én egy idényt hagytam ki, és másokhoz képest többet edzettem és játszottam, de így is nehéz volt. Az amatőr hoki teljesen más, lassabb az iram, nincs testjáték. Amikor visszajöttem, többször előfordult, hogy megfeledkeztem arról, hogy elüthetnek. Felkészületlenül talált egy-egy ütközés.
– Egy másik változás is történt. Mielőtt abbahagytad a hokit, csatár voltál, most meg hátvédposzton szerepelsz…
– Az idény elején még csatár voltam, aztán megkérdezték az edzők, hogy nem próbálnám-e meg hátul is, mert nagyon kevés a hátvéd a csapatban. Az első bemutatkozásom hátvédként az őszi Sportkub elleni hazai meccsen volt. A mérkőzés felénél mentem hátra, és aztán ott is maradtam. Persze elég nehéz volt a váltás, más dolgokra kell figyelni, mint csatárként. A hátamnál nem szabad ember legyen, kiálló játékos, tőlünk kellene induljon a támadójáték is, az indítások, passzok. Még mindig nem érzem azt, hogy úgy megy a játék, mint ahogy egy igazi bekknek kellene. Tapasztalatom is kevés van, nemcsak mint hátvéd, hanem egyáltalán, mint hokista. Amikor Dusán itt volt, az első idényben még rendszeresen kaptam játéklehetőséget, aztán a másodikban már jóval kevesebbet. Szerintem legalább még egy – másfél idénynek el kell így telnie, amíg elég tapasztalatot szerzek ahhoz, hogy tudjam, mi is a feladata egy igazi hátvédnek.
– A hátvédnek a dolga az is, hogy a kapust védje, és „rendreutasítsa” az ellenfelet. Ebben az idényben ezt te nagy lendülettel műveled. Alig van meccs, hogy bele ne keverednél egy kis dulakodásba.
– Ez igaz. A csapatunk fiatal, és még nem nagyon mernek visszaütni, belemenni a keményebb helyzetekbe, nem nagyon szólnak oda. Az ellenfelek ki is használják ezt. Mindenki a kisebbeket üti el, azokkal durvulnak. Ezt én nem bírom. Nem tudom elviselni, ha látom, hogy valaki egyfolytában üti, szurkálja a csapattársaimat. Úgyhogy ilyenkor könnyen belekerülök a verekedésbe. Arról szó sincs, hogy az ellenfelek között lenne konkrétan valaki, akit kinéznék magamnak. A meccs közben a helyzet hozza ezeket az eseményeket. Előfordul persze, hogy a szünetben fogadkozik valaki, hogy ezt, vagy azt úgy elütöm…, de az ellentétek a találkozó végére már el is múlnak. Nincs tovább harag.
– Ezekhez a balhékhoz mit szólnak az edzők, a vezetőség?
– Különösebben nem szólt még senki semmit ezzel kapcsolatban. Persze azt mindenki tudja, hogy jó volna, ha minél kevesebb két percet szednénk össze, mert jobbak az ellenfelek, mint mi, és az emberhátrányok mindig veszélyesek. Döntő meccsen, fontos pillanatokban viszont mindig visszafogom magam, én is és más is a csapatban.
– Célok?
– Egy érem a Progymmal. Amióta a felnőtteknél játszom, még nem sikerült érmet nyerni. Ifjúsági csapatban, a HC Csíkszeredánál országos bajnokok is voltunk, nagyon szeretném már, ha lenne végre egy jó eredmény a felnőttek között is, és tényleg nem számítana az sem, hogy az arany, ezüst vagy bronzérem.
Ambrus Alpár– Kétnaponta egymás után játsszátok a meccseket, hogyan bírjátok?
 – Elég fárasztó, sok munkával jár, sokat kell edzeni, hogy végig tudjuk játszani a mérkőzéseket. Fizikálisan és fejben is nagyon megerőltető, oda kell figyelni, koncentrálni minden percben.
– Az utóbbi találkozókat a Steauával, Brassóval rendre szoros csatában vesztettétek el. Szerinted a mentális fáradtság az oka?
– Nem lehet pontosan megmondani. Nincs olyan, hogy az első két harmadban figyelünk, és a harmadikban kilazítunk. Végig próbálunk koncentrálni, mégis a harmadik harmadban mennek el a találkozók. Inkább azt mondanám, hogy a szoros eredmény miatt az ellenfelek nyomják meg nagyon a meccseket. Például a Steaua is két sorra kellett átálljon, hogy le tudjon győzni minket.
– A felnőttek között ez az idény, amikor rendszeresen a jégen vagy, de már korábban is voltak meccsek, amikor bekerültél a nagycsapatba. A sikereiteket azonban egyelőre a juniorok között értétek el…
– Basilidesz Csaba bácsival junior II-ben és junior I-ben is bajnokok voltunk, játszottam az észtországi világbajnokságon is a junior I-es válogatottal. Egyelőre ezek az eredmények, amikre büszke lehetek. Behívtak a húszéves válogatottba is, Budapesten szerepelt a csapat, de én nem kaptam játéklehetőséget. Ültem a padon. Ez rosszul esett, úgyhogy most egyelőre nem nagyon kívánkozok oda.
– Volt valami kivételezés?
– Nem, gyergyói volt az edző is, Divoiu Adrian, ennek ellenére semmi olyant nem vettem észre, hogy nekünk valamiben is kivételeztek volna. Sőt, inkább azt mondanám, hogy még a többiekhez képest is nagyobb volt az elvárásuk tőlünk. Nem is igazán kaptunk esélyt a bizonyításra. Az első harmadban egy keveset játszottunk, és aztán ültünk. Czirják is ott volt a gyergyóiak közül, de ő is ült a padon. Tehát kivételezésről szó sem volt.
– Mit jelent számotokra az, hogy 19 évesen alapemberek lehettek egy felnőtt csapatban?
– Ennek örülünk, mert sok olyan velünk egyidős fiatal van más csapatokban, akik még nem igazán játszanak, csak üldögélnek a cserepadon. Mi viszont játszhatunk, és ez jó, mert fiatalon tapasztalatokat tudunk szerezni, fejlődhetünk. Akik a csapatból mentek el Brassóba, azok nem igazán vannak megelégedve. Botos az egyedüli, aki rendszeresen játszik, de Sikó, vagy Laczkó Dávid Levente, aki Magyarországról jött haza, a Starstól, alig-alig kap lehetőséget. Csak akkor játszhatnak, ha az eredmény már nagy különbségű. Engemet is hívtak a brassóiak, de nem mentem, és azt hiszem, jól döntöttem, hogy itthon maradtam, nem bántam meg. Jobb itt, legalább játszom.
– Könnyen viselitek, hogy hirtelen a felnőtt mezőnyben kell helyt álljatok?
– Én személy szerint könnyen viselem, már a tavalyelőtt, Dusán idejében is jártam a felnőtt csapat edzéseire, játszottam is meccseken. Persze, azt én is érzem, hogy még sokat kell erősödjek, fejlődjek. Szerencsére az idősebb csapattársak is sokat segítenek. Előfordul olyan, hogy ha tévedünk, akkor szidnak, de nem rosszindulattal mondják, amit mondanak.
– Édesapád is jégkorongozó volt. ő erőltetett, hogy te is hokista legyél?
– Nem kellett erőltetni. Édesapám tanított meg korcsolyázni, aztán egyszer egy szabadkorcsolyázáson, Csomafalván meglátott Zsigmond Imre, a helyiek akkori edzője. Kérdezte, hogy ki fia vagyok. Mondtam, hogy Ambrus Ignácé. Erre ő kijelentette, hogy jól korcsolyázok, és szóljak apámnak, hogy hozzon el edzésekre. Így kezdődött, azóta járok.
– Gondolom, édesapád szakszemmel is nézi a meccseket. Ki szoktátok elemezni a játékodat, megbeszélitek, hogy mikor mit csináltál jól vagy rosszul?
– Persze. Meg szoktuk beszélni a mérkőzéseket, azt is, hogy miket mondtak az edzők, és ő is elmondja a véleményét a játékomról. Kintről jobban látszik, mint a jégről. Figyel, és tudatja, ha valamit másképp kellett volna csinálni. Sokat segít.
– Mennyire más megfelelni két olyan edzőnek, aki a csapattársad is, mint korábban Basilidesz Csabának?
– Más, mert az edzők is jégen vannak, ők is érzik annak a súlyát, hogy egy-egy ellenféllel szemben az adott meccsen mire lehet képes a csapat, hogy teljesíthetünk. Persze vannak hátrányai is, mert amikor éppen jégen vannak, akkor nincs lehetőség megbeszélni, hogy mit kellene éppen játszani, vagy hogy melyik sor következzen. Ez persze hamar megoldódik.
– A legtöbben a fiatalok közül azt mondják, hogy az egyetem végéig itthon szeretnének hokizni. Az körülbelül 3-4 év. Ez éppen az az időszak lenne, amire beérne ez a csapat. Te hogy látod ezt?
– Igen, egyelőre én is egyetemre járok, első éves vagyok itt Gyergyószentmiklóson, a Csíky-kertben. Amíg azt végzem, addig mindenképpen itthon, a Progymnál szeretném folytatni. Szeretek hokizni, nem akarom abbahagyni, amíg játéklehetőségem van, és fejlődhetek. A szerződésem is jelenleg erre a három évre vonatkozik. Az egyetem után majd meglátjuk... Ki tudja, hogy mi lesz itt három év múlva. Lesz-e csapat egyáltalán. Egyelőre senkitől nem hallottam, hogy más együtteshez szeretne menni. Ha együtt maradhatunk, akkor egy egész jó csapat fog majd kialakulni.
Fejér Hunor– A csapat többi fiataljához képest is fiatalnak számítasz. A nagycsapatban játszol, pedig a juniorok között lenne a helyed…
 – Igen, 17 éves vagyok, még az ifjúságiban kellene szerepeljek. De mivel nincs csapat a korosztályban… Örülök, hogy a felnőttcsapat befogadott.
– Tulajdonképpen mi lett azzal a korosztállyal, ahová tartozol? Néhány éve még nektek is volt csapatotok…
– Harmadikos koromban, Gyergyóalfaluban kezdtem a hokit. 14 éves korunkig volt csapatunk, György József és Farkas Csaba volt az edzőnk, országos bajnokok lettünk. Aztán jött egy év kihagyás, nem volt korosztály, nem volt bajnokságunk. Akkor Divoiu Adi újra összegyűjtött minket, az 1992-93-as születésűeket, majd egy idény után ismét csapat nélkül maradtunk. Ekkor volt az, hogy legtöbben abbahagyták, s a többiek kimentek György Jóskával Debrecenbe. Engem szerencsére Basilidesz Csaba felhozott a csapatába, másképp én is abba kellett volna hagyjam a jégkorongozást.
– Akik kimentek Debrecenbe, megtalálták a számításaikat?
– Az 1993-asok mentek ki, a legtöbben alfalviak. Tartom velük a kapcsolatot. Azt mondják, hogy kint szeretnék folytatni a jégkorongozást, de azt sem titkolják, hogy ott sem jobb semmivel, mint itthon. Nincsenek igazán megelégedve a körülményekkel. Volt már, aki hazajött, és inkább nem hokizik tovább. ők is úgy mentek ki, hogy az volt az ígéret, a debreceniek minden költséget állnak, aztán kiderült, hogy mindenért fizetni kell. És nem is keveset.
– Nem túl nagy kihívás egy fiatal csapatban, 17 évesen, vagyis még fiatalabban helytállni? Nincs benned, bennetek egy kis félelem a nagyokkal szemben?
– Az eddigi meccseken játszottam végig, úgy érzem, benne tudok lenni a csapatban. Persze nem tudok még úgy teljesíteni, mint az idősebbek, tapasztaltabbak, de mindent megteszek. Esélyt adtak, hogy bizonyítsak. Az idősebbek mellettünk állnak, és mindenben segítenek. Félelem nincs. Egy kis gyomorideg az van persze, mert mindenképpen bizonyítani akarunk.
– Te is elmondtad, hogy belátod, egyelőre nem éppen a legjobb minden. A hibáktól mennyire keseredsz el, mennyire törnek le a tévedéseid?
– Pillanatnyilag, amikor hibázok, akkor persze le vagyok törve, de az idősebbek szerencsére mellettünk állnak, megvigasztalnak, pártolnak. Nagyon jó a csapatszellem, a hangulat, megpróbálják elmagyarázni, hogy mit kell tanulni az adódó tévedésből.
– A nagycsapatban szerepelsz hétről hétre, gondolom az is segített, hogy behívtak a korosztályos válogatottba.
– Biztos, hogy így van. Most, az idén hívtak be először, az edzők úgy látták, beleférek a válogatottba, helyet kaptam, játszhattam. A szerbekkel játszottunk felkészülési meccseket két hete. Egyelőre még senkinek sincs ott állandó helye, folyamatosan váltogatták a sorokat, próbálgatták, hogy ki, hova illeszkedik a legjobban. Második sorban, harmadik sorban is szerepeltem… Úgy érzem, elég jól ment.
– Még a középiskola befejezése is odébb van neked. Mik a céljaid?
– Hokizni szeretnék, amíg csak lehet, és az iskola után egyetemet végezni, lehetőleg sportegyetemet.
|
