|
Kinek mi a kifogása? |
|
|
|
2009. november 09. hétfő 12:11 |
Jézus a nagy vacsoráról szóló példabeszédét egy vezető farizeus házában mondta el (vö. Lk 14,1). A jelenlévők közül az egyik vendég megjegyezte, hogy: „Boldog, aki asztalhoz ülhet Isten Országában.“ Jézus erre válaszként mondta el ezt a példázatot (vö. Lk 14,15-24). A példabeszédben egy ember nagy vacsorát rendezett, és erre már előzetesen sokakat meghívott. Amikor a vacsora órája elérkezett elküldte szolgáit, hogy értesítse a meghívottakat, hogy már minden tálalva van, jöjjenek az ünnepi vacsorára. De azok egytől egyig a kifogásokat keresték. A házigazda a szolgáinak ekkor megparancsolta, hogy mindenkit, akit csak találnak az utcákon, a sövények mentén, a szegényeket, a bénákat, a sántákat, a vakokat hívják be a vacsorára. Sőt még azután is, újra kiküldte a szolgáit, hogy tegyenek meg mindent azért, hogy minél többen eljöjjenek. A példabeszéd végén a házigazda megjegyezte, hogy bizony, a hivatalosak közül senki sem ízleli meg az ő lakomáját.
A példabeszédben nyilvánvalóan a vacsorát készítő ember a mennyei Atya, ő az, aki minden embert meghív az üdvösségre, és nemcsak meghív, hanem mindent meg is tesz azért, hogy az örök élet ajándékát elfogadjuk (vö. 1Tim 2,4). Ha ez nem fog mindenkire vonatkozóan megtörténni, ez már nem a jó Istenen múlik. Ingyenes lakomáról van szó, ez azt jelenti, hogy valaki a „költségeket” előzetesen „megfizette”. A példázat kereteit szétfeszítené, hogy ha Jézus elmondta volna, hogy ez milyen formában történik meg, de a Szentírás öszszefüggései alapján teljesen világos, hogy ez az Atya és a Fiú kimondhatatlan áldozata árán valósulhat meg. Akkor, amikor a mi bűn-adós levelünket Krisztus a keresztfára szögezte és helyettünk, a mi álnokságaink miatt meghalt, azért, hogy aki benne hisz, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen (vö. Jn 3,16). A meghívottak, eredetileg a zsidó nép volt, akiket az Úr az ószövetségi írások és az áldozati rendszer által több évszázadon keresztül készített elő arra, hogy a Messiást várják és elfogadják. Ez sajnos a nép egészére vonatkozóan nem történt meg, de a „maradék” (az apostolok és az első tanítványok) esetében megvalósult (vö. Dn 9,27), hiszen az első keresztények izraeliták voltak.
A meghívás azonban tágabb értelemben minden emberre vonatkozik. Elsősorban azokra, akiket a szolgák elérnek az örömhír üzenetével, valamint azokra is, akik csak a lelkiismeretük alapján döntenek az általuk megismert jó mellett, de a Szentírás kinyilatkoztatását sosem ismerhették meg. Ez utóbbiak az Isten Lelke késztetésének engedve az életük folyamán következetesen a jót választják, hogy így eljussanak az üdvösségre.
A példázatban a szolgák mindazok, akik élő és közvetlen kapcsolatban vannak az Istennel. Nem azok tehát, akik hivatalból vagy más megfontolásból Isten szolgái lettek. Kétségtelenül közöttük is sokan lehetnek Istennek igaz szolgái, – de a példázat világossá teszi, hogy az Isten emberei azok, akik élő és állandó személyes kapcsolatban vannak Krisztussal. Így a társadalom minden rétegében bármilyen munkakörben lehetnek Istennek szolgái, és vannak is, férfiak és nők egyaránt. Nélkülük az evangélium soha nem jutna el oda, ahová csak ők vihetik el. Előbb azonban tudniuk kell, hogy mi a „gazda” akarata, majd ezt minden meghívottnak a sajátos élethelyzetére nézve kell átadni, majd a sok visszautasítást elfogadva tovább kell munkálkodniuk életük végéig, addig, amíg Isten Országában „a lakoma” megvalósul. Ez idő alatt, aki nincsen a feltámadt és értünk közbenjáró Krisztussal folyamatos kapcsolatban, annak esélye sincs a megbízatását teljesíteni!
A meghívottak kifogásai napirenden vannak, ezért a szolgák egyáltalán nincsenek könnyű helyzetben, egyetlen esélyük, hogy ha folyamatosan imában az Úrhoz mennek és a Bibliából az ő akaratát kutatják szüntelen. Ilyen szolga bárki lehet, aki meghalt a bűnnek, hogy Krisztussal együttmunkálkodva másokért éljen. Az ilyen ember az, aki felülről, a Szentlélek erejéből született újjá (vö. Jn 3,3-5), és megmarad Isten Lelkének folyamatos irányítása alatt.
Sajnos, a meghívottak kifogásai csak arra jók, hogy saját magukat kizárják az Isten örök és romolhatatlan életéből és a szeretet világából. A példabeszédben az egyik kifogás szerint a meghívott azért nem ment el a vacsorára, mert éppen földet vett, és elment megnézni azt. Ez hazugság, mert előbb megnézzük a földet, s majd azután vesszük meg. Ha pedig valaki megbízott közvetítő által vette meg a földet, ráér másnap is kimenni, hogy azt megnézze. Nyilvánvaló a kifogást emelő túlzott ragaszkodása a saját ügyéhez, és emiatt nem képes befogadni az üdvösség örömhírét. A következő kifogásnál is a saját elképzeléséhez ragaszkodik a meghívott. A harmadik a fiatal feleségéhez ragaszkodik jobban, mint az egyedülálló meghíváshoz és az Isten iránta való szeretetéhez. Nemcsak dolgokhoz, de eszmékhez, személyekhez való önző ragaszkodás, sőt bármi más is lehet a gátja annak, hogy az Isten hívását meghalljuk, és annak engedelmeskedjünk.
A vacsorára végül olyanok kerülnek be, akik annyira nyomorult helyzetben vannak, hogy már semmi máshoz nem ragaszkodnak, ezért szabadok arra, hogy elmenjenek a vacsorára. A szolgáknak azonban őket is többszörösen hívniuk kell. A gazdának a felhívása, hogy „kényszeríts bejönni mindenkit” (Lk 14,23) nem azt jelenti, hogy bárkit kényszeríteni vagy manipulálni szabadna arra, hogy elfogadja a meghívást, hiszen az evangélium hirdetésekor a másik emberre még leheletnyi nyomást sem szabad gyakorolni, hogy a mi álláspontunkat elfogadja. Éppen emiatt is a szolgának, az evangéliumot hirdető tanítványnak „mindenkinek mindenévé kell lennie, hogy mindenkit megnyerjen”. Ez művészet, erre, csak a Szentlélek taníthatja az embert egy életen át, – azt, aki erre tanítható, és hajlandó saját ösztönös természetét és önmagát teljesen föladni. Mert inkább kell Isten diplomatájává válnia – a szó nemes értelmében – mint elefántnak a porcelánboltban. A szolga nem helytartó, nem járnak neki azok a megszólítások, címek, ami Krisztusnak jár a megváltás jogán, hanem szerepe sokkal inkább hasonló egy-egy ország nagykövetéhez, mert Isten Országát képviseli, hogy ha valaki vele találkozik, megtapasztaljon valamit abból az országból. Ugyanúgy, ahogyan ma valaki pl. az amerikai nagykövetségre megy, ott az Amerikai Egyesült Államok védelme alá kerül, annak az országnak a törvényei és jogai vonatkoznak rá, olyan mintha annak az országnak a földjére lépett volna. Isten emberének olyanná kell válni, hogy aki vele találkozik, az megtapasztaljon valamit abból az isteni szeretetből, amit képvisel (vö. Jn 14,15. 15,10. 13,34-35. 1Jn 4,16). Ez csak annak az embernek az életében valósulhat meg, aki Krisztusból és Krisztussal él nap, mint nap.
Ezért a tanítvány megbízatása inkább a követé, és nem a helytartóé, megbízott, és nem tejhatalmú úr, szolga, aki nem állhat sohasem az ő ura helyére. Sohasem a tanítványok „halásznak” embereket, hanem Jézus szavai szerint: „kövessetek engem, és én azt teszem, hogy ti embereket halásszatok (Mt 4,19)”. Ha nem az Úr Jézus munkálkodik valakin keresztül, akkor az nem tartozik valójában Jézushoz. ő csupán állítja magáról, hogy Krisztusé, de a gyümölcsei alapján mindenkor felismerhető a fa (vö. Gal 5,19-22). Egyedül az Isten tudja az embert arra alkalmassá tenni, hogy a megváltás tervében a neki szánt megbízatást, feladatot teljesíteni tudja. Ezzel azonban folyamatosan együtt kell működni.
Végül kedves olvasó, hadd tegyem fel a kérdést, hogy „neked mi a kifogásod”? Mi akadályoz abban, hogy meghaljad a téged mindenekfölött szerető Isten hangját és hívását a megtérésre, a bűnbánatra és annak az igazságnak az elfogadására, amely Krisztusban van? Krisztus azt fogja kérdezni azoktól, akik örökre elvesznek az utolsó ítéleten: „Barátom, mit nem tettem meg érted, amit még meg kellett volna tennem? Az örök isteni életemet is odaadtam érted, hogy aki bennem hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (vö. Jn 3,16). Hányszor akartam, … de te nem akartad … (vö. Mt 23,37)”.
Sokan vannak, akik a világosságot is szeretik, hallgatják az Isten igéjét a miséken vagy az istentiszteleteken, de valahogyan a bűnt mégis „jobban kedvelik”, mert valójában „nem engednek az igazságnak, hanem engednek a hamisságnak” (vö. Róm 2,8), akik szeretik a világosságot is, de inkább szeretik a sötétséget, mert az a cselekedeteiknek jobban megfelel. Jaj, én nem szeretnék ezek közé tartozni, inkább Jézushoz megyek – még saját magammal szemben is –, mert ő azt ígérte, hogy: „aki hozzám jön, én azt semmiképpen ki nem vetem (Jn 6,37)”. Nekem elegendő ez az ígéret arra, hogy bizonyos legyek abban, hogy kicsoda az én Megváltóm.
Pongrácz Róbert hittanár
Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002. Baranyi József: Konkordancia a Károli Bibliához, Veritas Kiadó, Bp. 1995.
|
|
Klikk ide, és add tovább a HÍRT szeretteidnek,
barátaidnak, ismerőseidnek bárhol élnek a világon,
de szívügyük Gyergyó, Csík, a Székelyföld!
|
|
Mosolyszüret |
– Hogy hívják a süket kutyát?
– Hát, jó hangosan!
|
|
adja fel itt, MOST!
!
