Az Ókori Izraelben és máshol olajtól égetett lámpással világítottak az otthonokban. A Szentírásban mind a lámpás, mind az olaj beazonosítható jelkép, amelyet maga a Biblia ad meg. Az „igen biztos prófétai beszéd” Péter apostol szerint „sötét helyen világító szövétnek (vagy lámpás)” (vö. 2Pt 2,19), a Zsoltárok könyvében pedig ezt találjuk: „Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága” (Zsolt 119,105).
A lámpás tehát az Isten igéjét, a teljes Szentírást jelenti. Ezért, amikor valaki a Szentírást olvasva tájékozódik az életben az üdvösség útján olyan, mintha a sötétségben világító lámpással járna. De mi lehet az olaj? Az olaj a teljes Bibliában mindenkor a Szentlélek egyik jelképe, amelyet a Zakariás könyvéből azonosíthatunk. A próféta a látomása során egy hétágú aranygyertyatartót lát, amelybe két olajfa önti bele folyamatosan az olajat. És mikor elhangzik a kérdés, hogy „mik ezek”, akkor ezt a választ kapja: „Nem erővel, nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel! (Zak 4,6)” A királyokat és az ároni papságot szintén olajjal kenték föl, amely során az Isten Lelke megragadta a fölkentet, és betöltötte őt (Lásd Saul és Dávid fölkenetése esetében: 1Sám 10,1. 6.10 és 1Sám 16,12-13). Az olaj a Szentlélek segítségével végbevitt szolgálat tetteit jelenti egy-egy hívő esetében, amely mindenkor hitből és Isten iránti viszont-szeretetből fakad.
Ezek után már könnyebben megértjük a tíz szűzről szóló példázatában (Mt 25,1-13) azt hogy bár a szüzek mind a tízen kimentek a vőlegény elé a lámpásaikkal, közülük csak a felének volt tartalék olaja. Isten hívő népéről van itt szó, amelynek jegyeit a Mt 25,1 pontosan megadja: (1) szüzek, (2) lámpásaik a kezükben vannak, és (3) kimentek a vőlegény elé. A szűz vagy a tiszta asszony jelképe a Bibliában az emberi tanításokkal és pogány elemekkel nem fertőzött egyház jelképe (vö. Jel 12,13.17 / Jel 14,4-5). A parázna asszony pedig a Szentírástól eltérő tanításokkal keveredett hitehagyó egyház jelképe a teljes Bibliában mind az Ó- mind az Újszövetségben (vö. Ez 16 fej. / Jer 2-3,3.8-10. /Jel 17,1-6). Tehát itt az igaz egyházról, = a „kihívottak közösségéről” van szó, akik Szentírásismerettel rendelkeznek, azt rendszeresen olvassák is, és a próféciákra figyelve kimennek a vőlegény, Jézus elé. A vőlegény Krisztust jelenti, a szüzek Isten népét. Így érthető, hogy arról az időszakról van itt szó, amikor Isten népe közvetlenül Krisztus második eljövetele előtt áll. Ezt a Mt 24,3 is megerősíti, mert ezek után mondja el Jézus a példázatot. És a harmadik jegy is alátámasztja ezt, mert kimentek a vőlegény elé, és várták őt. A megdöbbentő a példázatban az, hogy bár mindegyiküknek ott a kezében az ige lámása, és minden bibliai igazságot ismernek és tudnak, közülük a fele mégis balga volt, és nem jutott be a menyegzőre, amely az üdvösséget jelenti. Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy „nem mindenki, aki mondja nekem: Uram, Uram, megy be az Isten országába, hanem az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát (Mt 7,21)” – mondta Jézus. Továbbá pedig az okos ember az, aki Krisztusra, a sziklára építi a házát, azzal, hogy nem csak hallgatja az ő tanítását, hanem cselekszi is azt. A balga ember homokra építi az életét, mert azt hiszi, hogy ha ismeretei vannak, az már az üdvösség biztosítéka, így könnyen fölfuvalkodik és nem él a kettős szeretetparancs szerint. Emiatt romhalmaz lesz az élete, azaz az utolsó ítéleten elvész.
A példázat szerint késett a vőlegény, azaz a bibliai próféciákban megadott utolsó idői kijelentéshez képest késett (vö. Jel 10,6-7). Maga Jézus mondta, hogy azt a napot és azt az órát senki nem ismeri csak az Atya (vö. Mk 13,32), és hogy mindenkor készen kell állni az ő visszajövetelére, úgy, mint annak a gazdának, amelyik nem tudja, hogy az éj melyik időszakában akar betörni a házába a tolvaj. „Ti is legyetek készen, mert amelyik órában nem is gondoljátok, eljön az Emberfia (Lk 12,40)” – mondta Jézus.
A példázat szerint a szüzek „elszunnyadtak” és „elaludtak”. Itt két különböző jelentésű görög szó található. Akik elszunnyadtak, azok olyanok, mint akik mindenképpen ébren akarnak maradni, de el-elbólintanak és bóbiskolnak, majd felriadnak. Ez az okos szüzekre vonatkozik, ők nem elaludtak, csak elszunnyadtak, és minden bizonnyal ők kiáltják éjfélkor, hogy „jön a vőlegény! Jöjjetek elébe!” A másik görög szó azt jelenti, hogy „gondtalanul, mélyen elaludni”. A balga szüzek alvása nyilvánvalóan jelképes alvás, és arra vonatkozik, amit Jézus így fejezett ki egyik figyelmeztetésében: vigyázzatok, hogy a szívetek el ne nehezedjen a tobzódásban, a részegségben és az élet gondjai között, hogy váratlanul rátok ne jöjjön az a nap (vö. Lk 21,34). Ezeknek a szüzeknek, hívőknek a szíve elnehezedett valamiben, és nem azon voltak, hogy „olajat” gyűjtsenek maguknak. Tudták, hogy az idő közel van, de azért azt gondolták magukban: „nem kell ezt olyan komolyan venni”, és élték tovább a mindennapi életüket Krisztus és Isten parancsolatainak a megtartása nélkül.
Az olajról már fennebb láthattuk, hogy a Szentlélek segítségével végbevitt szeretet tetteit jelképezi, ezért van az, hogy ezt mindenkinek magának kell „beszerezni”. A személyes Istennel szerzett tapasztalat át nem adható senkinek. Mindenkinek magának kell elindulni az Isten igéjének bármely kijelentése nyomán másokért munkálkodva, ahhoz, hogy tapasztalata legyen arról, hogy „nagyobb öröm adni, mint kapni”. Csak a másokért élő ember ismeri valójában az Istent, aki a legnagyobb szolga a mindenségben, mert ő ad mindeneknek életet és mindent. Az önző, önmagának élő embernek lehet akár teológiai doktorátusa is, de ha nincsen közösségben az Istennel, akkor nem tudja, hogy ő kicsoda és másoknak sem tud segíteni az Istenkeresésben. Jézus nem véletlenül mosta meg a tanítványai lábát az utolsó vacsorán, és mondta nekik: „példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek” (vö. Jn 13,14-15. 17).
A bibliai Jónás személye ötlik fel bennem, akinek nem égett a belső lámpása, amikor Isten szózata ellenére tengerre szállt, és az ellenkező irányba indult el, ahelyett, hogy Ninivébe ment volna megtérést hirdetni. Igen, vannak ilyen emberek, akik az Isten igéje elől menekülnek, és azt mondják, hogy „tudom, hogy ez van a Szentírásban, de én nem érzem bűnnek”. Vagy „tudom, hogy Krisztus ezt mondta, de ezt ma nem így kell érteni”, stb. Ahelyett, hogy az ige tükrében meglátnák saját bűntől terhes nyomorúságukat, és Krisztushoz, az egyetlen orvoshoz mennének megvallani azokat, hogy nála maradjanak örökre, inkább tagadnak és menekülnek. Pedig nincsen más megoldás, mert nincsen önmegváltás, sem más név az ég alatt, akiben reménykedhetnénk és üdvözülhetnénk, csak az Úr Jézus Krisztus szent neve (vö. ApCsel 4,12). Jónás három nap és három éjjel gubbasztott a cethal sötét gyomarában, mire „meggyulladt a lámpása”. Ezután már teljesíteni tudta a megbízatását.
Saul buzgó farizeus, dühtől liheg, üldöz, és még István diakónus halálát is helyesli, mert nem égett a lámpása. A damaszkuszi látomása után azonban elkezdődött a fordulat az életében. Három napig nem látott, nem evett és nem ivott, és Isten kegyelméből magába zuhanva döbbent rá arra, hogy amit eddig üldözött, az az igaz vallás, és nem úgy vannak a dolgok, ahogyan Gámáliel lábánál tanulta, mert a Feltámadott Úr, a Krisztus az egyedüli tanító, akivel találkozott a damaszkuszi úton. Így lett Saulból Pál apostol, „Krisztus rabszolgája” (a Róm 1,1 pontosított fordítása szerint). Ugyanaz az ember, és mégsem ugyanaz. Saulként még nem égett a lámpása, de Pál apostolként már igen, aki által az Úr a pogányok számára is fényt tudott gyújtani.
Ismerjük Robinson Crusoe történetét, aki makacs és hajóra száll, bár az apja óva inti a tengeri utazástól, mégis „olaj és lámpás” nélkül indul el. Néhány évtizedre van szüksége emberhez nem méltó körülmények között, hogy lecsengjen benne az élet értelme és annak végső célja, és hogy végre föllobbanjon benne az élő hit lámpása, amit a bölcsesség és a megfontoltság olaja táplált. Végül kezébe vette a Bibliát, és oly megbecsülve forgatta azt, mint egy ritka szerszámot a senki szigetén.
Boldogok azok a szolgák, akiket Uruk a megérkezésekor abban a munkában talál, amellyel megbízta őket, igen, mert nekik van olajuk a lámpásaikban. Azoknak a szolgáknak, akik ütik és verik a szolgatársaikat, azok lámpásai azonban már régen kialudt.
Azok a meghívottak, akik hivatalosak voltak ugyan a király menyegzőjére, de inkább a kifogásokat keresték, sem hogy elmentek volna rá, nemde olaj híján vannak, és a lámpásaik nélkül botorkálnak? Az egyikük a saját földjén botladozik, a másik az ökreit megy kipróbálni, a harmadik éppen a házastársát tartja fontosabbnak, egy soron következő pedig … a nagyszabású terepjáróját viszi kötelező ellenőrzésre, az pedig pénzbe és időbe kerül, nem ér rá csodalámpással foglalkozni, egyébként is az egész evangéliumot régen egy szintre helyezte már az Aladin meséjével.
És vajon az én lámpásom ég-e még? Felismertem-e, hogy mit kell tennem, mire figyeljek oda, kit és hogyan szeressek, honnan kaphatok ehhez bölcsességet, és hogy pl. a legutóbbi néhány hónap fizetéséből mire áldoztam többet? Jézus szavaival fejezem be soraimat: „Vigyázzatok azért, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, amelyen az embernek Fia eljön (Mt 25,13).”
Pongrácz Róbert hittanár
Felhasznált irodalom: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, Bp., 2002.
A szerző megjegyzése: „Válogatás a Hódmezővásárhelyen eltöltött katolikus lelkipásztori kisegítőként és hittanárként megírt írásaimból, amelyek 2003 és 2007 között íródtak, s amelyeket utólag átjavítottam az Új Kelet olvasói számára. P. R.“
|
