*** Az Új Kelet hetilap 24 oldalából nyolc polikrómiás, 16 oldal pedig a fekete használata mellett piros színfolttal jelentkezik.
*** Az Új Kelet nyomtatásban jelentkező heti tévéműsor-melléklete tartalmazza az m1, m2, Duna Tv, Magyar ATV, Hallmark, TV2, RTL Klub, Viasat3, Hálózat Tv, Pro TV, Antena 1, TVR 1, Acasa, Prima, AXN, Eurosport és a HBO televíziók műsorkínálatát.
*** Reklámárainkat igény és pénztárca szerint állítottuk össze. Fehér-fekete, színfoltos vagy színes árajánlatunkért keresse ügyfélszolgálati irodánkat: tel.: 0266-364.680, e-mail: ujkelet@knet.ro
*** A nyomtatott újságunk belsejében jelentkezô tévéműsor-melléklete hetente 8 B4-es formátumú, külön kezelhető oldalon jelentkezik, ezen kívül az m1 és a HBO csatornák a 24 oldalas Új Kelet Műsor+ oldalán kapnak helyet egy teljes B3-as méretű újságoldalon.
*** A minden csütörtökön jelentkező, Új Kelet belsejében hetente megtalálható, tévéműsor-melléklet az adott csütörtökre következő dátumtól számított egy héten át érvényes műsorkínálatot közli.
*** Magán jellegû apróhirdetése szövegét feladhatja sms-ben is. Írja meg most, és küldje el a 0723-258.529-es hívószámú mobiltelefon készülékre.
*** A nyomtatott Új Kelet értékesítési ára szabadeladásban 2 lej, az elôjegyeztetô megrendelôktôl példányonként 1,50 lejt kérünk el.
*** 2009. október 1-jétől SZABADELADÁSBAN 2 lej, MEGRENDELŐKNEK példányonként 1,50 RON-BA kerül az ÚJ KELET!
*** A 24 oldalas színes hetilapunk Gyergyószentmiklóson a Kelet Info Média Csoport ügyfélszolgálati irodájában fizethető elő, mely a Virág negyedi 41-es tömbház E lépcsőházában fogadja ügyfeleit munkanapokon 9-17, szombaton 9-13 óra között.
*** Az Új Kelet számára létkérdés, hogy Önök VEGYÉK A LAPOT!
Herta Müller idei irodalmi Nobel-díjas írónőt a Securitate és a román titkosszolgálat még ma is üldözi
2009. október 19. hétfő 11:23
A mai napig üldözött, hányattatott sorsú írónő megismertetésére leginkább az általa írt, és a Die Zeit német hetilapban és online kiadásában 2009. július 28-án megjelentetett, „Die Securitate ist noch im Dienst“ című, azóta már angol nyelvre is lefordított „Securitate in all but name” című írása alkalmas. (Fordítás)
A Securitate még mindig szolgálatban
Húsz évvel Ceausescu kivégzése után a hírhedt titkosszolgálat továbbra is aktív, csak a neve változott meg. A régi aktákat manipulálják, embereket figyelnek és vádolnak meg. Herta Müller romániai születésű német nemzetiségű írónő a Securitate terrorjának áldozataként most első alkalommal írja le személyes tapasztalatait.
Számomra minden romániai utazás egyben időutazás is, mert sohasem tudom, hogy a velem történtek megrendezettek, vagy csak véletlenek sorozata. Ezért is követeltem betekintést minden lehetséges fórumon a rólam szóló titkosított dokumentumokba, de különböző okokra hivatkozva mindig elutasítottak. Közben egyfolytában olyan jeleket tapasztaltam, amelyek arra utaltak, hogy már megint, vagyis még mindig megfigyelés alatt állok.
Az elmúlt év tavaszán tavaszszal Bukarestben jártam a NEC (New European College) meghívásából. Az első nap a hotel társalgójába ültem egy újságírónővel és egy fényképésszel, amikor egy izmos testfelépítésű biztonsági őr az engedélyünk felől érdeklődött, majd megpróbálta a fotós kezéből kicsavarni a fényképezőgépét – „Tilos engedély nélkül fotózni az épületet, vagy az itt tartózkodó vendégeket!” – hőzöngött. Következő este vacsorára voltam hivatalos. Ahogy telefonon megbeszéltük, egy barátom hat órára értem jött a hotelbe. Amint befordult a szállodához vezető utcára, észrevett egy férfit, aki őt követte. Majd amikor a recepción kérte, hogy telefonáljanak fel nekem, közölték vele, hogy előbb töltsön ki egy látogatói ívet.
Ez megijesztette, mert erről még a Ceausescu korszak alatt sem hallott.
Herta Müller írónő Romániában, a Temes megyei Niczkyfalván (Nitzkydorfban) született 1953-ban. 1987-ben akkori férjével Richard Wagnerrel áttelepült Németországba. Berlinben él. 2004-ben a Konrad Adenauer Alapítvány irodalom díjával tüntették ki. Legújabb regényét „Atemschaukel”
címmel a Hanser Kiadó augusztusban jelenteti meg.
Az ismerősömmel ezek után elsétáltunk az étteremig, de közben folyamatosan arra kért, hogy menjünk át az utca másik oldalára, majd vissza. Először nem is gondoltam semmi rosszra, csak másnap, amikor az eseményeket elmeséltük Andrei Plesunak, az NEC igazgatójának. Mélységesen felháborodott a látogatói nyomtatvány kitöltetésén és azon, hogy követtek bennünket. Azonnal elküldte a titkárnőjét a szállodába, hogy mondja le az összes foglalásukat. A hotel igazgatója az esettel kapcsolatban azt hazudta, a recepciósnak ez volt az első napja ott, és ezért hibázott. A titkárnő viszont ismerte a szálloda alkalmazottját, és tudta, hogy évek óta ott dolgozik. A szállodaigazgató erre azt mondta, a tulajdonos korábban a Securitate munkatársa volt, és „sajnos már nem fog megváltozni”. Majd mosolyogva hozzátette, hogy a NEC töröltetheti a foglalást, de minden hasonló kategóriájú szállodában így lesz. A különbség, hogy ott nem tudnánk róla.
Kiköltöztem. Ezek után már nem vettem észre, hogy követnének. A titkosszolgálat vagy visszafogta magát, vagy észrevétlenül, profibban dolgoztak.
Ahhoz, hogy a titkosszolgálat tudta, hogy este hat óra után engem követni kell, le kellett hallgatniuk a szobatelefonomat. Ceausescu titkosszolgálata, a Securitate nem oszlott fel, csak egyszerűen más nevet kapott, ez ma a SRI, amely saját bevallása szerint személyi állományának 40 százalékát a Securitatetől vette át. A valóságban ez a szám valószínűleg jóval magasabb. A maradék 60% pedig vagy nyugdíjba ment (háromszor magasabb nyugdíjjal, mint mások) vagy a gazdasági élet tevékeny résztvevői lettek. A mai Romániában a diplomáciai állások kivételével egy korábbi ügynök szinte bármilyen pozíciót betölthet.
Aki betekintést követelt az aktáiba, az idegeire ment a barátainak is.
A romániai vezetők a tönkretett életek ellenére is teljes érdektelenséget mutattak a titkosított adatok nyilvánosságra hozatala ügyében, ahogy nem látják szükségesnek a pártvezetés vagy a titkosszolgálati vezetők lecserélését sem. Éppen ez volt az oka annak is, hogy évekig elfeküdtek az akták, a régi-új titkosszolgálatnál, ahelyett, hogy az EU nyomására 1999-ben nagy nehezen létrehozott felügyeleti szerv – a kimondhatatlan nevű CNSAS megkapta volna a Securitate archívumainak aktáit. Ez a régi-új titkosszolgálat kontrollálja az adatokhoz történő hozzáférést. A betekintési kérelmeket a CNSAS továbbítja a szolgálat felé, amelyeket nagy ritkán engedélyeznek, de az esetek túlnyomó részében elutasítanak azzal az indokkal, hogy a kért adatokon még dolgoznak. 2004-ben Bukarestben jártam, hogy az ismételten beadott betekintési kérvényem ügyét előrelendítsem. Meglepődtem, hogy a CNSAS épületében három miniruhás lány fogadott, mély dekoltázzsal, csillogó neon színű harisnyában, mintha a hivatal valami erotikus központ lenne. A lányok mellett egy géppisztolyos katona állt, mintha egy katonai kaszárnya lenne. A hivatal vezetője letagadta magát, holott előre egyeztetett időpontom volt vele.
Idén tavasszal néhány kutató a „Bánáti Akciócsoport” romániai-német íróival foglalkozó dossziéra bukkant. A Securitate minden kisebbségi csoportra létrehozott egy osztályt. A német kisebbségre a „német nacionalisták és fasiszták”,
a magyarokra a „magyar irredenták”,
a zsidókra pedig a „zsidó nacionalisták” elnevezéssel. Kizárólag a román szerzők kapták azt a megtiszteltetést, hogy őket a „művészet és kultúra” osztály vonta megfigyelés alá.
Egyszer csak előkerült a rólam szóló dosszié „Cristina” fedőnév alatt, három kötetben 914 oldalon. Állítólag 1983. március 8-án nyitották – ennek ellenére, korábbi évekből származó anyagokat is tartalmazott. A dosszié nyitásának indoka: „A vidéki élet, kifejezetten a falusi környezet szándékosan eltorzított bemutatása”, amely a „Niederungen” című könyvemben megjelent írásokon alapszik. Ezt a besúgók szövegelemzései támasztják alá. Megállapították, hogy „azon német nyelvű írók köréhez” tartozom, amely „ismert az ellenséges írásairól”.
A dosszié a SRI műve, melyet a régi Securitate nevében készített. Tíz éven keresztül rengeteg idejük volt dolgozni rajta, egyszerűen megtisztították a tényleges tartalomtól.
Az a három év, amíg a Tehnometal traktorgyárban dolgoztam tolmácsként, egyszerűen hiányzik a dossziéból. Németországból, Ausztriából vagy Svájcból importált gépek használati utasításait fordítottam. Két éven keresztül négy könyvelővel dolgoztam egy irodában. ők a munkások fizetését számolták, én pedig a vastag technikai szótárat forgattam. Semmit sem értettem a különböző hidraulikus, vagy nem hidraulikus présekhez, emelőkhöz, csavarmenetekhez. Ha a szótár egyszerre három, négy vagy akár hét kifejezést is említett, egyszerűen lementem a csarnokba megkérdeztem a gyári munkásokat, akik a gépeik ismeretében némettudás nélkül megmondták melyik a helyes kifejezés. A harmadik évben létrehoztak egy „protokoll irodát”, ahova a vállalatigazgató engem is átköltöztetett az újonnan felvett francia és angol tolmácsok mellé. Az egyik egy egyetemi professzor felesége volt, akiről már az én egyetemi éveim alatt is azt tartották, hogy a Securitaténak dolgozik. A másik a város második legbefolyásosabb titkosszolgálati tisztjének volt a menye. Csak nekik volt kulcsuk az irattárolóhoz. Ha külföldi küldöttség jött tárgyalni, nekem el kellett hagyni az irodát. Ezután, hogy megfeleljek az elvárásoknak, átestem két alkalmassági beszélgetésen is, ahol egy Stana nevű titkosszolgálati tiszt akart beszervezni. A második visszautasítás után elköszönésként csak anynyit mondott,
„még meg fogod bánni, belefojtunk a folyóba”.
Egyik nap, amikor megérkeztem a munkahelyemre, a szótáraimat az irodám elé tették a földre – az asztalomat egy mérnök foglalta el – én pedig be sem mehettem az irodába. Haza se mehettem, mert azonnal kirúgtak volna. Nem volt se asztalom, se székem. Két napig, dacolva mindennel, nyolc órán át a földszint és az emelet közötti lépcsőn ültem, és megpróbáltam fordítani, hogy senki ne mondhassa, nem dolgozom. A munkatársaim némán mentek el mellettem. Jenny barátnőm mérnökként dolgozott a gyárban, vele minden nap együtt mentünk haza. Elmeséltem neki mindent részletesen. Ebédidőben odajött hozzám a lépcsőre, együtt ettünk, miközben a hangszórókból a munkáskórus énekelt az emberek boldogságáról. Olyankor Jenny sírt miattam, én viszont nem, nekem erősnek kellett lennem.
A harmadik napon Jenny íróasztalának egyik sarkán rendezkedtem be, ahol helyet tudott nekem szorítani. A negyedik napon is ott ültem. Nagy iroda volt, elfértünk ketten. A következő reggel az irodája előtt várt rám, és azt mondta, megtiltották neki, hogy beengedjen. „Képzeld, a munkatársaim azt mondják, te besúgó vagy.” „Hogy lehet ez?” – kérdeztem. „Tudod milyen időket élünk most.” – mondta. Fogtam a szótárakat, és ismét leültem a lépcsőre. Most én is sírtam. Amikor lementem a gyárba egy kifejezést megkérdezni, a munkások kifütyültek, és hangosan szekusnak neveztek. Ez összeesküvés volt. Ki tudja mennyi ügynök volt az irodákban és a gyárban? Felülről azt az utasítást kapták, lehetetlenítsenek el, hogy a végén felmondjak. E zűrös időszak elején halt meg az apám. Nem tudtam összeszedni magamat, meg kellett győződnöm arról, hogy igenis létezek, és elkezdtem leírni a velem történteket, amelyekből később a „Niederungen” című könyvem született.
Hogy ügynökként kezelt a környezetem, mert visszautasítottam a beszervezést, rosszabb volt a beszervezési kísérletnél és a halálos fenyegetésnél. Azok kezdtek el kitaszítani, akiket védeni akartam azzal, hogy nem kémkedek utánuk. Jenny és pár munkatársunk tudta, hogy milyen játszma folyik itt valójában. Akik nem ismertek, azok nem tudták mi folyik körülöttem. Hogyan is magyarázhatnám el nekik, hogy mi folyik itt, hogyan tudnám az ellenkezőjét bebizonyítani? Teljesen lehetetlen helyzet volt, amit a Securitate irányított a háttérből. Pontosan tudták, hogy ez a helyzet sokkal kártékonyabb rám nézve, mint bármilyen fenyegetés. A halálos fenyegetésekhez hozzá lehet szokni, a szorongást is le lehet győzni, de ha a mindennapi életed ilyen nyomasztó légkörben telik, az lassan felemészt. Nem tudom, meddig tarthatott ez az állapot, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Valószínűleg csak hetek teltek el.
Végül mégiscsak kirúgtak az állásomból.
Ezután jöttek a kihallgatások. A vádak: hogy nem keresek munkát, feketepiacból és prostitúcióból élek, élősködő vagyok. Olyan neveket említettek, amelyeket soha az életben nem hallottam. Kémkedéssel vádoltak a BND részére, csak mert jó viszonyban voltam a Goethe Intézet egyik könyvtárosával és a német nagykövetség egyik tolmácsával. Órákon keresztül záporoztak a kitalált vádak. De nem csak ez súlyosbította a helyzetet. A végén már nem is kellett beidézniük, egyszerűen az utcáról vittek be.
Egy nap épp fodrászhoz indultam, amikor egy rendőr megállított, és egy keskeny fém ajtón keresztül egy épület alagsorába vitt. Az asztalnál három civilruhás férfi ült, akik közül egy alacsony, csontos ember volt a főnök. Elkérte a személyi igazolványomat és azt mondta:
Klikk ide, és add tovább a HÍRT szeretteidnek,
barátaidnak, ismerőseidnek bárhol élnek a világon,
de szívügyük Gyergyó, Csík, a Székelyföld!
Mosolyszüret
Mari néni térdműtét után: – Doktor úr, fogok tudni lépcsőn járni? – Persze, Mari néni. – Hála Istennek! Tudja, milyen fárasztó volt mindennap kétszer ki az ablakon, le az ereszcsatornán és vissza!?
Archívum 
