*** Az Új Kelet hetilap 24 oldalából nyolc polikrómiás, 16 oldal pedig a fekete használata mellett piros színfolttal jelentkezik.
*** Az Új Kelet nyomtatásban jelentkező heti tévéműsor-melléklete tartalmazza az m1, m2, Duna Tv, Magyar ATV, Hallmark, TV2, RTL Klub, Viasat3, Hálózat Tv, Pro TV, Antena 1, TVR 1, Acasa, Prima, AXN, Eurosport és a HBO televíziók műsorkínálatát.
*** Reklámárainkat igény és pénztárca szerint állítottuk össze. Fehér-fekete, színfoltos vagy színes árajánlatunkért keresse ügyfélszolgálati irodánkat: tel.: 0266-364.680, e-mail: ujkelet@knet.ro
*** A nyomtatott újságunk belsejében jelentkezô tévéműsor-melléklete hetente 8 B4-es formátumú, külön kezelhető oldalon jelentkezik, ezen kívül az m1 és a HBO csatornák a 24 oldalas Új Kelet Műsor+ oldalán kapnak helyet egy teljes B3-as méretű újságoldalon.
*** A minden csütörtökön jelentkező, Új Kelet belsejében hetente megtalálható, tévéműsor-melléklet az adott csütörtökre következő dátumtól számított egy héten át érvényes műsorkínálatot közli.
*** Magán jellegû apróhirdetése szövegét feladhatja sms-ben is. Írja meg most, és küldje el a 0723-258.529-es hívószámú mobiltelefon készülékre.
*** A nyomtatott Új Kelet értékesítési ára szabadeladásban 2 lej, az elôjegyeztetô megrendelôktôl példányonként 1,50 lejt kérünk el.
CímlapOlvasmány Herta Müller idei irodalmi Nobel-díjas írónőt a Securitate és a román titkosszolgálat még ma is üldözi (2.)
*** 2009. október 1-jétől SZABADELADÁSBAN 2 lej, MEGRENDELŐKNEK példányonként 1,50 RON-BA kerül az ÚJ KELET!
*** A 24 oldalas színes hetilapunk Gyergyószentmiklóson a Kelet Info Média Csoport ügyfélszolgálati irodájában fizethető elő, mely a Virág negyedi 41-es tömbház E lépcsőházában fogadja ügyfeleit munkanapokon 9-17, szombaton 9-13 óra között.
*** Az Új Kelet számára létkérdés, hogy Önök VEGYÉK A LAPOT!
Herta Müller idei irodalmi Nobel-díjas írónőt a Securitate és a román titkosszolgálat még ma is üldözi (2.)
2009. október 26. hétfő 10:50
A mai napig üldözött, hányattatott sorsú írónő megismertetésére leginkább az általa írt, és a Die Zeit német hetilapban és online kiadásában 2009. július 28-án megjelentetett, „Die Securitate ist noch im Dienst" című, azóta már angol nyelvre is lefordított „Securitate in all but name” című írása alkalmas.
(A magyar fordítás folytatása előző lapszámunkból)
Egy nap épp fodrászhoz indultam, amikor egy rendőr megállított és egy keskeny fém ajtón keresztül egy épület alagsorába vitt. Az asztalnál három civil ruhás férfi ült, akik közül egy alacsony, csontos ember volt a főnök. Elkérte a személyi igazolványomat, és azt mondta:
„Na, te kurva, megint találkoztunk.”
Sohase láttam azelőtt. Azt állította, hogy nyolc arab diákkal volt szexuális kapcsolatom kozmetikumokért és harisnyáért cserébe. Még csak nem is ismertem arab diákokat. Amikor ezt elmondtam, csak annyit válaszolt, „Ha akarjuk, bármikor találunk akár húsz arab tanút is. Majd meglátod, milyen szép kis tárgyalás lesz belőle.” Többször ledobta a földre az igazolványomat, nekem le kellett hajolnom, és felvennem. Ezt vagy harminc-negyven alkalommal is megcsinálta, és amikor lassabban vettem fel, egyszerűen belém rúgott. Az ajtó mögül egy nőt hallottam sikítani. Kínozzák, vagy épp erőszakolják, vagy remélem csak egy hangfelvétel – gondoltam. Ezután meg kellett ennem nyolc főtt tojást hagymával és sóval. Valahogy leerőszakoltam a torkomon. Ezután a csontosabbik kinyitotta a vasajtót, és kirúgtak az ajtón. Arccal a bokrok közé estem, ahol még fekve elhánytam magam. Lassan összeszedtem az irataimat és elindultam hazafelé. Az, hogy az utcáról egyszerűen berángattak, rémisztő volt. Senki se tudta volna, hol vagyok, akár el is tűnhettem volna. Ahogy korábban már megfenyegettek, akár a folyóból is kihúzhatták volna a holttestemet, majd
megállapították volna az öngyilkosság tényét.
A dossziékban viszont egyszer sem említik meg a kihallgatásokat, a beidézéseket, sem pedig az utcáról történt berángatásokat.
A dossziéban egy 1986. november 30-i bejegyzés az alábbiakat tartalmazza: „Cristina minden Bukarestbe vagy más helyre történő utazásait időben jelezni kell az I/A Igazgatóság (belbiztonság) és a III/A Igazgatóság (kémelhárítás) felé, hogy az állandó ellenőrzés végrehajtható legyen.” Más szóval, nem utazhattam sehova anélkül, hogy ne követtek volna. Így hajtották végre a „nyugat-német ismeretségi körömmel kapcsolatos kötelező biztonsági intézkedéseket”.
A megfigyelés mértéke a szándékaiktól függött. Néha észre se vettem, néha csak gyanúsnak tűnt a környezetem, olykor meg kifejezetten erőszakosan tették. Amikor a könyvem megjelenése már közel volt, a nyugat-berlini Rotbuch Kiadó egyik munkatársával találkozót beszéltem meg a figyelem elterelése miatt a Kárpátokban, Pojána Brassóban. Külön utaztunk oda, mint a téli sportok szerelmesei. Férjem – Richard Wagner – a kézirattal Bukarestbe ment, én pedig egy éjszakai vonattal követtem. A temesvári állomáson két férfi várt rám, hogy elvigyenek. Mondtam nekik, hogy nem megyek sehova, csak ha letartóztatási parancsuk van ellenem. Elvették a jegyemet és az igazolványomat, és mielőtt eltűntek volna, azt mondták, el ne merjem hagyni a helyszínt, amíg vissza nem jönnek. Amikor a vonatom beérkezett, még nem jöttek vissza, én pedig kimentem a peronra. Ez a nagy áramtakarékossági időszakban történt éppen, és a vonat hálókocsija a peron végén várakozott a sötétben. Csak indulás előtt nem sokkal szállhattak fel az utasok, így az ajtó még mindig zárva volt. A két férfi is ott volt, fel alá sétált. Amikor észrevettek odajöttek, és
háromszor durván a földre löktek.
Piszkosan és összezavarodva álltam fel, mintha semmi sem történt volna. A bámészkodó tömeg is úgy tett, mintha semmi se történt volna. Végül kinyílt a hálókocsi ajtaja és a tömegbe vegyülve én is felszálltam. A két férfi is felszállt. Bementem a hálófülkébe, csak félig levetkőzve magamra vettem a pizsamámat, hogy feltűnő legyen, ha kirángatnak. Ahogy elindult a vonat, kimentem a mellékhelyiségbe és a mosdó mögé rejtettem az Amnesty International részére írt levelemet. A két férfi a folyosón állt, a kalauzzal beszélgetett. Az alsó ágyat kaptam meg a hálófülkében, talán azért, mert onnan könnyebb kirángatni – gondoltam. Amikor a kalauz bejött a fülkénkbe, magával hozta a jegyemet és az igazolványomat. Megkérdeztem, hogyan kerültek ezek hozzá, mit akart az a két férfi. Erre csak annyit válaszolt: „Milyen férfiak? Van itt pár tucat.”
Egész éjjel le sem hunytam a szemem, azon járt az eszem, hogy mekkora meggondolatlanság volt felszállnom a vonatra. Arra gondoltam, akár ki is dobhatnának valahol útközben a havasokban, aztán szokás szerint beállítanák öngyilkosságnak az esetet. Ahogy hajnalodott, a szorongásom is enyhült, ha meg akartak volna ölni, akkor azt éjjel tették volna – gondoltam magamban. Még mielőtt az első utas felébredt volna, kimentem és viszszavettem az elrejtett levelemet. Aztán felöltöztem, és az ágy szélén ülve vártam, hogy a vonat beérkezzen Bukarestbe. Úgy szálltam le a vonatról, mintha semmi se történt volna. A dossziém erről az incidensről sem tartalmaz semmilyen információt.
A megfigyelések kihatottak ismerőseimre is. Egyikükre a könyvem egyik felolvasóestjén figyeltek fel, amit a bukaresti Goethe Intézetben tartottam. Megállapították az adatait, dossziét nyitottak rá, és onnantól kezdve ő is megfigyelés alatt állt. Ezt az ő dossziéjából tudtuk meg, míg az enyémben erre vonatkozóan semmi említés nem volt.
Ha nem volt otthon senki, a titkosszolgálat a lakásomban is úgy járt és kelt, ahogy és amikor akart. Gyakran hagytak ott jeleket, cigarettacsikket, falról levettek képeket, és az ágyra dobták, székeket mozdítottak el.
A legborzongatóbb eset heteken át tartott.
Az egyik ilyen alkalommal a földön lévő rókabőrt vágták darabokra. Minden héten csak egy darabot vágtak le belőle. Először a farkát, majd a lábait, végül a fejét. Nem lehetett észrevenni a vágásokat, csak takarítás közben tűnt fel, hogy a farka a hasán fekszik. Először a véletlenre gyanakodtam. Hetekkel később, amikor a hátsó lábát vágták le, elkezdtem borzongani. Ezután szokásommá vált, hogy ha hazamentem, először a rókabőrt néztem meg. Tudatosult bennem, hogy bármi megtörténhet, a lakásom már nem volt biztonságos, ott nem lehetett magánéletem. Minden étkezéskor azon gondolkoztam, vajon megmérgeznek-e. A dossziéban természetesen erről a pszichoterrorról sem esik említés.
1986 nyarán Anna Jonas írónő látogatott meg minket Temesváron. Egy 1985 novemberében a Romániai Irószövetséghez írt levelében – amely csatolva volt a dossziémban – több más szerzővel egyetemben tiltakozott az ellen, hogy megtiltották számomra a Könyvvásárra, az Evangélikus Napokra, és a kiadómhoz történő kiutazást. Látogatását részletesen dokumentálták a dossziémban. Benne található ezzel kapcsolatban egy telex (1986. augusztus 18-i keltezéssel) is, amit a határőrségnek címeztek, hogy kutassák át részletesen a csomagjait és jelentsék, amit találtak. Ezzel ellentétben a Die Zeit munkatársa, Rolf Michaelis látogatásáról semmilyen információ nem található. A „Niederungen” című könyvem megjelenése után riportot szeretett volna készíteni velem, érkezését táviratban jelezte nekem, bízva abban, hogy így otthon talál. A táviratot elfogta a titkosszolgálat, és erről semmit se tudva vidékre utaztunk látogatóba a férjem szüleihez. Hiába csengetett az ötödik emeleti lakásunknál. A második napon három férfi várta, az előtérben és
Herta Müller írónő Romániában, a Temes megyei Niczkyfalván (Nitzkydorfban) született 1953-ban. 1987-ben akkori férjével Richard Wagnerrel áttelepült Németországba. Berlinben él. 2004-ben a Konrad Adenauer Alapítvány irodalom díjával tüntették ki. Legújabb regényét „Atemschaukel”
címmel a Hanser Kiadó augusztusban jelenteti meg.
a szeméttárolóban brutálisan összeverték.
Mindkét lábán eltörték a lábujjait. Az ötödiken laktunk, a lift nem működött, mert nem volt áram. Otthagyták, és négykézláb kellett a sötét lépcsőházban lemásznia az utcára. Maga a távirat hiányzik a dossziéból, de van benne számos másik nyugatról érkezett levél. A dokumentumok tanúsága szerint ez az eset meg sem történt. A távirat hiánya is azt jelzi, hogy a titkosszolgálat megsemmisítette tevékenységének bizonyítékait, így egyik tagjuk sem tehető felelőssé a történtekért. Ez a tény is azt mutatja, hogy a Ceausescu utáni titkosszolgálat egy tettes nélküli absztrakt szörnyeteg.
Rolf Michaelis a mi védelmünk érdekében ezekről a támadásokról nem írt addig, amíg el nem hagytuk Romániát. A dossziékból ma már tudom, hogy ez hiba volt, mert minket nem a hallgatás, hanem a nyilvánosság védett volna meg Nyugaton. Azt is megtudtam, hogy ellenem – a német hírszerzés részére történő kémkedés vádjával egy koncepciós pert készítettek elő. Csak a könyveim sikerének és a német irodalmi díjamnak köszönhetem, hogy tervüket nem valósították meg, és nem tartóztattak le.
Látogatása előtt Rolf nem tudott hívni minket, mivel nem volt telefonunk. Romániában ugyanis éveket kellett várni egy vonalra. Nekünk mégis kérés nélkül felajánlották. Elutasítottuk, mert tudtuk, hogy a telefon a legkézenfekvőbb módszer a lehallgatásunkra. Ha olyan ismerőseimet látogattam meg, akiknél volt telefon, akkor azt azonnal a hűtőbe tettük, és a beszéd elnyomására zenét hallgattunk. Mint kiderült, a telefon elutasítása fölösleges volt, mert
a lakásunk be volt poloskázva.
A férjem dossziéja tartalmazza a lehallgatási jegyzőkönyveket.
Richard Wagner aktájában található egy feljegyzés 1985. február 20-i keltezéssel, amelyben azt írták, hogy mikor nem voltunk otthon. Az is szerepel benne, hogy „a lakásba speciális eszközök is beépítésre kerültek, melyeken keresztül az operatív érdeklődésnek megfelelő információkhoz jutunk.” Férjem aktájában van a poloska beépítésének terve is. Ebből kiderül, hogy lyukakat fúrtak a padlónkba az alattunk lévő lakás mennyezetéből. Mindkét szobában a szekrények mögött voltak elrejtve a lehallgató készülékek.
A lehallgatási jegyzőkönyvek gyakran üres sorokkal vannak tele, mert a háttérzene zavarta a lehallgatást. Azért hagytuk a zenét folyamatosan szólni a háttérben, mert azt gondoltuk, hogy a Securitate ránk irányított mikrofonokkal dolgozik. Fel sem tételeztük, hogy éjjel-nappal lehallgatnak minket. Igaz, a kihallgatások során olyan dolgokkal is szembesítettek, amelyekről másképpen nem tudhattak volna. De az akkori iszonyúan szegény és elmaradott Romániában nem is gondoltuk, hogy a Securitate megengedhet magának modern lehallgató készülékeket. Pontosabban inkább azt gondoltuk, ugyan a rendszer ellenségeinek számítunk, de nem éri meg miattunk ekkora költségeket vállalni. Félelemben élve is olyan naivak maradtunk, hogy fogalmunk sem volt a megfigyelésünk mértékéről.
A tízemeletes lakóházunkban a Securitate leellenőrizte mindenki lakhelyét, munkahelyét, politikai megbízhatóságát, és dossziét veze-tett róluk – feltételezhetően azért, hogy beszervezzen közülük valakit. Akik pedig később kerültek a titkosszolgálat látókörébe, egyszerűen „ismeretlennek” bélyegezték.
A lehallgatási jegyzőkönyvek naponta készültek. Főleg tartalmi összefoglalók voltak, de a lényegesnek tartott beszélgetéseket szó szerint idézték. Az ismeretlen látogatókat kérdőjellel jelölték, és megjegyzésként a személyazonosságuk megállapítását kérték. Ezek a lehallgatási jegyzőkönyvek is hiányosak.
Egyik legközelebbi barátunk Roland Kirsch volt, aki csak egy sarokra lakott tőlünk, és majdnem naponta meglátogatott. Egy vágóhídon dolgozott mérnökként, mellette fényképezett és kis novellákat írt. Regénye – halála után – 1996-ban jelent meg Németországban „Traum der Mondkatze” címmel, ugyanis 1989 májusában
felakasztva találták meg a lakásában.
A szomszédok azt mondták, hogy hangokat hallottak a lakásából kiszűrődni a halála éjszakáján. Én sem hiszek az öngyilkosságában. Romániában egy haláleset után a papírmunka nagyon hosszadalmas, és egy öngyilkosság esetében még boncolni is szoktak. Roland esetében az volt a furcsa, hogy a szülei nagyon gyorsan megkapták a szükséges papírokat, és a temetés is boncolás nélkül, nagyon hamar lezajlott. A dossziémban lévő lehallgatási jegyzőkönyvek gyűjteményében egyszer sem említik Rolandot, személye egyszerűen törölve lett, mintha sosem létezett volna.
Dossziém egy fájdalmas titokra viszont fényt derített. A gyárban történtek után ő volt az egyik legközelebbi barátnőm. Még azt követően is naponta láttuk egymást, hogy kirúgtak. Egy évvel Románia elhagyását követően Jenny eljött hozzám Berlinbe, látogatóba. Mikor megláttam az útlevelét a konyhánkban, benne a francia és görög vízumokat, nyíltan feltettem neki a kérdést: „Ezeket nem kapod csak úgy meg, mit tettél azért, hogy ezeket megkapjad?” A válasza az volt: „A titkosszolgálat küldött, és én már nagyon látni szerettelek volna.” Jenny rákos volt, már régen meghalt. Azt mondta az volt a feladata, hogy körülnézzen a lakásunkban megfigyelje a napi szokásainkat, mikor kelünk, fekszünk, mit és hol vásárolunk. Megígérte, csak arról számol be, amiben megegyezünk, hogy elmondhatja.
Velünk élt akkor, úgy tervezte, hogy egy hónapig maradna Berlinben, de minden nappal nőtt a bizalmatlanságom. Pár nap múlva átkutattam a csomagjait, és megtaláltam a Román konzulátus telefonszámát és egy másolatot a lakáskulcsunkról. Ezután már abban a hitben éltem, mindig is utánam kémkedett, a barátságunk csak álca volt. A dossziéból tudom, hazatérését követően SANDA néven jelentett szokásainkról, lakásunkról.
Klikk ide, és add tovább a HÍRT szeretteidnek,
barátaidnak, ismerőseidnek bárhol élnek a világon,
de szívügyük Gyergyó, Csík, a Székelyföld!
Mosolyszüret
Kolozsváron János és Pista kocsmázni mennek. Futva közeleg feléjük egy úr: – Legyenek szívesek, mondják meg, hol van az állomás? – kérdi románul. Mire János: – Mi nem tudni. Az úr továbbszalad, Pista pedig megkérdi: – Te János, miért nem mondtad meg, hogy hol van az állomás? Lekési az az ember a vonatot! – Hagyd csak! Azt mondják, hogy már 2000 éve itt vannak, tudhatnák, hogy hol van az állomás!
