Hőmérséklet: 19 °C | Szél sebesség: 13 km/h Napkelte: 05:34 - Napnyugta: 20:56
Az olvasható hetilap
*** Az Új Kelet hetilap 24 oldalából nyolc polikrómiás, 16 oldal pedig a fekete használata mellett piros színfolttal jelentkezik.
*** Az Új Kelet nyomtatásban jelentkező heti tévéműsor-melléklete tartalmazza az m1, m2, Duna Tv, Magyar ATV, Hallmark, TV2, RTL Klub, Viasat3, Hálózat Tv, Pro TV, Antena 1, TVR 1, Acasa, Prima, AXN, Eurosport és a HBO televíziók műsorkínálatát.
*** Reklámárainkat igény és pénztárca szerint állítottuk össze. Fehér-fekete, színfoltos vagy színes árajánlatunkért keresse ügyfélszolgálati irodánkat: tel.: 0266-364.680, e-mail: ujkelet@knet.ro
*** A nyomtatott újságunk belsejében jelentkezô tévéműsor-melléklete hetente 8 B4-es formátumú, külön kezelhető oldalon jelentkezik, ezen kívül az m1 és a HBO csatornák a 24 oldalas Új Kelet Műsor+ oldalán kapnak helyet egy teljes B3-as méretű újságoldalon.
*** A minden csütörtökön jelentkező, Új Kelet belsejében hetente megtalálható, tévéműsor-melléklet az adott csütörtökre következő dátumtól számított egy héten át érvényes műsorkínálatot közli.
*** Magán jellegû apróhirdetése szövegét feladhatja sms-ben is. Írja meg most, és küldje el a 0723-258.529-es hívószámú mobiltelefon készülékre.
*** A nyomtatott Új Kelet értékesítési ára szabadeladásban 2 lej, az elôjegyeztetô megrendelôktôl példányonként 1,50 lejt kérünk el.
*** 2009. október 1-jétől SZABADELADÁSBAN 2 lej, MEGRENDELŐKNEK példányonként 1,50 RON-BA kerül az ÚJ KELET!
*** A 24 oldalas színes hetilapunk Gyergyószentmiklóson a Kelet Info Média Csoport ügyfélszolgálati irodájában fizethető elő, mely a Virág negyedi 41-es tömbház E lépcsőházában fogadja ügyfeleit munkanapokon 9-17, szombaton 9-13 óra között.
*** Az Új Kelet számára létkérdés, hogy Önök VEGYÉK A LAPOT!
Csattogó hidegek jártak akkoriban a mi falunkban, Karácsonykor. Ha valaki végigment a havas utcán, élesen csikorgott a hó a léptei alatt, s a hasító levegôben meleg lehelete ködként hömpölygött utána.
A fák karjai hófehéren megdermedtek, a kapusasok1 habfehér sapkában csodálkozva és némán várakoztak, a háztetôk a fehér lepel alatt elnémultak. Az egész falu, a körülölelô dombok gyüremlésében, mintha egy nagy bundát vett volna magára, s így begubózva, ebben a hófehérségben, csöndesen és mozdulatlanul várta a Karácsonyt, ami már december elején ott volt körülöttünk: a puhán omló havazás frissességében, a befagyott patak némaságában, a reggeli misék áhítatában, a pinceszagú almák pirosságában, az egymást üdvözlô emberek köszöntésében, a postás igyekvô járásában, a gyermekkacajokban, nagyanyám galambasokat2 rejtegetô kötényében, szóval mindenütt, ami körülvett, s amihez hozzáért az ember.
Amint lehavazott, csöndesen álomra hajtotta fejét a táj, de mintha még a házak, az emberek és az állatok is elcsöndesedtek volna.
A meleg istállókban a tehenek jóízûen falták a szénát, a csûrben a rakón gazdagon illatozott a kövér, száraz sarjú, a rekeszekben a széna, a csûr között az összegyûjtött murha3.
Az emberek nem siettek. Reggelente posztót kötöttek csizmájuk orrára, – hogy el ne csússzanak a jégen – elvitték a csarnokba a frissen fejt habos tejet, a kapuk elôl ellapátolták a friss havazást, szénát vettek le a rakóról az állatoknak, esténként pedig csöndesen üldögéltek a kályha ropogó tüzének melegében, és régmúlt idôkrôl meséltek a gyermekeknek. Megengedték maguknak a nyugalmat, ezt a lelki kikapcsolódást, a befeléfordulást és a várakozást.
A mi családunkat is körülvette a meghittség és a boldog várakozás. Annak ellenére, hogy a diktatúra idejét éltük, a lisztes dézsánk soha nem volt üres. Idejében, már december elején igyekeztünk beszerezni mindazt, ami a karácsonyi sütéshez szükséges volt. Akkoriban egy kiló liszt volt a fejadag, ami nemigen volt elég a karácsonyi sütéshez, de édesapám minden év Karácsonya elôtt lement Szászrégenbe lisztért, mert ott bôvebben volt, mivel a falu lakosai a háztáji parcellákon búzát is termesztettek eladásra. Szászrégenben édesapámnak volt egy szíjgyártó barátja, aki rendszeresen megtelefonálta, ha netán lisztet osztottak valahol, s ilyenkor a legelsô vonattal azon nyomban leutaztunk. Ha nem kaptunk lisztet, akkor búzát vettünk és megôrlettük. Ezenkívül diót és mákot is hozott édesapám, bôven. A cukrot pedig Isten tudja honnan teremtette elô édesanyám. Ez már bajosabb volt. Akkoriban cukorból egy fél kiló volt a fejadag, ami nálunk hamar elfogyott. A bátyám volt inkább a cukorevô. Délutánonként leszelt egy jó sarkalat kenyeret, vastagon megrakta cukorral, meglocsolta vízzel, hogy le ne pörögjön róla a drága cukor, s azzal rohant az utcabeli fiúkhoz.
Édesanyám szerény asszony volt, nem tudott a boltokban cukorért kacérkodni, nem tudott színészkedni, mint ahogyan a többi aszszony tette, nem tudott ismeretségeket kötni a „hátha pult alatt kapunk” reményében. Ha adtak cukrot, megköszönte, ha nem adtak, hát nem adtak. – Egyék meg az elvtársak. Sütünk mi cukor nélkül is frissen fejt édes tejjel, vagy egy kis mézet veszünk valahonnan – mondogatta nagyon biztosan és meggyôzôen.
Sütés-fôzés dolgában okos aszszony volt, a semmibôl is jókat sütött, csak azt nem tudom, hogyan csinálta. Ha a gyermekei etetésérôl volt szó, akkor mindenáron elôkerítette az ennivalót. Soha nem arról mesélt, hogy majd holnap lesz lekváros kenyér, hanem tûzön-vízen elôteremtette azt valahonnan. Mindig idôben gondoskodott. Nyáron, ami csak összeszedhetô volt a természetbôl, azt mind összegyûjtötte, és télire eltette: gyümölcsöket, zöldségeket, gombát és magvakat. Állandóan fôzte, dunsztolta, szárította ôket. Málnaérés idején, messze tôlünk, a hegyekbe, a Lokra mentünk málnát szedni. Hônig, az erdész volt akkoriban a nagyfônök ott, ôt bízták meg azzal, hogy ôrizze a málnavészt. Úgy szólt a lecke, hogy aki málnát akar szedni, elôször köteles prezentálnia és leadnia a tízliteres vödör málnát az erdészetnek, csak ezután szedhetett és vihetett haza a családjának. Csakhogy egy vödör málnát nehéz volt összegyûjteni, sokszor kellett kiüríteni az oldalunkra kötött pléhcsiprot4, amelyben gyûjtögettük a piros szemû málnákat. Ha két vagy három vödör málnát szerettünk volna télire befôzni, akkor egy kerek hétbe tellett, amíg sikerült a végére járnunk. Ezen a nyáron történt, amikor édesanyám, a parancsot megszegve, az elsô vödör málnát hazahozta nekünk, anélkül, hogy az erdészetnek leadott volna belôle egy árva szemet is, amiért aztán busás pénzbírságot ítéltek meg nekünk. Mindezek ellenére mégis ott sorakoztak a málnalekvárok a kamra polcain, amit ha elôbb nem is, de a karácsonyi sütéshez biztosan, hogy elôvettünk.
Karácsony elôtt egy-két nappal kezdtünk hozzá a sütéshez együtt nagyanyámmal. Apró süteményeket, de leginkább kalácsot sütöttünk. Ez volt a legrangosabb ünnepi tésztánk. Kristálytisztán emlékszem ezekre az izgalmas napokra.
Alig virradt. Édesanyám motoszkálására ébredtem. A reggeli derengésben a petróleumlámpa fénye aranykarikát vetett a plafonra. Hallottam a finom celofánba csomagolt dió zörgését, a fehér stanicli roppanását, amibôl kiönti édesanyám a hófehér kristálycukrot, és a kerek szita hangját, ahogyan ritmikusan ütôdik édesanyám puha kerek kövér ujjaihoz. Éreztem a kályhaszélén nyugvó lábasból áradó frissen forralt tehéntej édes illatát, a lereszelt citromhajat, a nagyanyám mozsarában tört fahéj és szegfûszeg illatát. Tudtam, elérkezett a karácsonyi sütés ideje. Szívemben azonnal felgyúlt a szikra, amely már napok óta lesben várta ezt a percet.
A sütéshez korán keltünk. A tôlünk néhány tíz méterre élô nagyanyám terebélyes kerek kemencéjében már virradatkor vidáman lobogott a tûz. Nagyapám idejében begyújtott, hogy amíg degeszre nô a kalácstészta, addig kellôképpen, a kalácssütés törvényei szerint, kihevülhessen a közel százéves kemence, amely nagyanyám kicsi, de meleg és igen meghitt konyhájába volt beépítve.
A kicsi konyhában, a hófehérre meszelt kemencén kívül, – amely elfoglalta a konyha egyharmadát – három bútordarab volt csak. Egy zöldre festett vizespad5, egy ágy, és egy olyan asztal, amelyet ha szétnyitottunk, egy nagy ágy lett belôle. Valóságos csodaasztal volt. Aztán még egy karosszék is volt, amelyben csak nagyapám ülhetett, komótosan kanalazva a levest, vagy a teában aprított kenyeret.
A kemence teteje mindig tiszta papírral volt bevonva. Meg volt rakva mindenféle edényekkel, lábasokkal, korsókkal és kanalakkal. A cukrot is itt rejtegette valahol nagyanyám az összebújt cserépkorsók között, de még az unokáinak szánt kimérôs tejcukorkát is, amit a boltban nagy faládákból mértek, és fehér papírtölcsérbe csomagoltak be igen gondosan.
1 lejre annyi cukorkát adtak, hogy a gyermekek szája egész napra elcsitult tôle. A kemencepadkán aludt egy nagy vörös macska. Cilinek hívta nagyanyám, és irigyelésre méltó kényelemben volt része a kicsi meleg konyhában és nagyanyám lágyan ringató ölében. Nyugodt és kényelmes macska volt. Ott morgott álmosan, laposakat pislantva a kemence melegében, olyan nyugodt lélegzéssel, hogy majdnem elaludt az ember tôle. Akármennyire is szûk volt a tej, a macskának nagyanyám mindig juttatott, még akkor is, ha éppen karácsonyi sütés volt.
Ilyenkor mindig sok dolgunk akadt. Elôször is diót kellett pattintani. Egy hegyes kést a dió felsô részénél beszúrtunk és a diót szétpattintottuk. Darálónk nem volt, csak a szomszédban, Linus néninek. Ez volt az egyetlen daráló az utcában. Kézrôl-kézre járt. Nagyanyám soha nem igényelte. Ô mindig laskasirítôvel6 törte meg a dióbelet. Hófehér damasztabrosz közé rakta a kövér dióbeleket, puha ujjaival szétegyengette, s addig ütötte-verte a hosszú sirítôvel, amíg elég apró nem lett.
Abban az idôben nem voltak elektromos háztartási gépek. Villanyáram sem volt. Olyan darálókat használtunk, amelyeket kézzel kellett hajtani. A mákot, fahéjat, szegfûszeget mozsárban törtük. A vajat köpültük, a rahátot7, almát apróra vágtuk.
Nagyanyám a kalácstésztát kézzel dagasztotta, s miután megkelt, szétadagolta. Minden egyes adagot újra meggyúrta, nyomkodta, folyton forgatta, majd egy nagy gömbbé gömbölyítette és még néhány percig pihenni hagyta. Miután a szép sárga gömbök dagadni kezdtek, kezével szétnyomkodta, rárakta a dió- vagy máktölteléket, vagy azt, amink éppen volt. Ezeket szépen felcsavarta, aztán óvatosan a tészta alá nyúlva emelte a különbnél különb formájú kalácssütô tepsikbe, amelyeket már jó idejében elôkészítettük: vastagon kikentük házi disznózsírral és jól beszórtuk liszttel. Ha nem volt elég tepsi, mert a kiszámítottnál több kalácstésztát dagasztottunk be, akkor vaslábosban sütöttük meg a maradékot.
Amikor már mindent megsütöttünk, megfôztünk, és szépen kitakarítottunk, akkor következett a fürdés, a díszítés és az ajándékok. Kezdôdött a suttogás, tervezés. Karácsonyfánk mindig volt. Volt, amikor kettô is. Egy kisebb fa nekünk, gyerekeknek a konyhában, egy nagy pedig az egész családnak, a szobában. Együtt díszítettünk. Mivel nem volt szaloncukor, készítettünk mi magunk. Hófehér selyempapírt kockáztunk fel, a két végét bevágtuk laskavágógéppel, így szép rojtos lett. Ebbe csomagoltuk a kimérôs cukorkákat, majd erre rácsomagoltuk az évrôl évre ôrizgetett és kisimított sztaniolt. A karácsonyfadíszek java részét mi magunk készítettük. Nem volt gugolla8, csak a gazdagabbaknak, de mi tükörpapírból csillagokat készítettünk az iskolában. Diót, fényesre dörzsölt kicsi piros almákat, pogácsákat, kekszet kötöttünk rá a fára, hosszú cérnán lógtak. Volt, amikor egy-két narancs is felkerült a fára. Olykor megtörtént, hogy karácsony elôtt egyszer-kétszer narancsot is osztottak a faluban, és személyenként kaptunk egyet. Ezek voltak a fenyôfa díszei, amelyek esténként csillogva piroslottak a rájuk vetülô pattogó tûz nyugtató fényében. Szép volt. A lelkünkkel szívtuk be az édes, tiszta fenyôillatot, az almák illatát, a mézes pogácsák szegfûszeg illatát. Ajándékokra nem emlékszem. Volt, amikor nagyapám ajándékba mesét mondott nekünk. A kanapén ült mindig, mi pedig, az unokái, vagy haton, heten, szorosan körülötte. A meséket ô találta ki, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy szépek voltak és identitást adtak.
Karácsony elôtt, rendszerint, a Németországban élô nagynénémtôl gyönyörû karácsonyi üdvözletet és telegramot kaptunk. Nagyon örvendtünk az üdvözleteknek. A postás általában délután fél négy körül járt az utcánkban, kissé meghajolva, a földet nézve, jött sietve. Egy nagy fekete táska volt az oldalán, hosszú fekete kabátot és fekete lehajlott karimájú posztókalapot viselt. Márton Lajosnak hívták. Ha az utcában összetalálkoztunk, akkor megállított, hogy talán van egy levél, és ideadná. Ilyenkor mindig hevesen dobogni kezdett a szívem, feszülten vártam, amíg a hosszú, csontos üszkös ujjaival, elôkeresi azt a bizonyos levelet, ami heteken át, ismeretlen égtájak felôl érkezett hozzánk. Volt valami titokzatos abban, ahogyan a postás azt a nagy csatos táskát kinyitja, egy ideig nyugodtan keresgél benne, aztán elôvesz egy szép, pecsétes, gyönyörû bélyeggel ellátott levelet.
– Németországból jött – adta át ünnepélyesen és örömmel az arcán.
Nagynéném mindig hûségesen megküldte a karácsonyi üdvözletet és a gyönyörû képeket Németországból. A fotók különbözô helyeken és idôkben készültek: nagynéném otthonában, idegen városok utcáin, kirándulásokon, különbözô összejöveteleken, luxus szállodákban. Az üdvözleteken kivilágított, feldíszített utcák voltak láthatók, színes fáslikkal telelógatva, káprázatos kirakatok, karácsonyfák, díszek, ennivalók tömege. Mi csak néztük és csodáltuk a szép képeket hosszan, és nem tudtuk felfogni azt a végtelen nagy gazdagságot, pompát és csillogást, amit a képek megmutattak nekünk. Akkor az üdvözleteknek volt becsûje. Meg is tartottuk, ôrizgettük ôket hûségesen, egy szép gömbölyûre esztergált kazettában9, amit idônként elôvettünk, és újra meg újra megnéztük a tartalmát. A képeken látható pompa, az asztalokon a gyönyörû „szerviz”, a friss déligyümölcsök, a dekorációk és cukorkásdobozok mindig elkeserítették gyermeki szívünket, s valami mély sóvárgás fogott el bennünket. De nemcsak a dekorációk, hanem nagynéném személye is csupa kihívás, meghökkenés, és erôszakosság volt, ahogyan kacagva, selymekbe öltözve, vérpiros kalappal, kissé színpadiasan mutatta meg önmagát a képeken. Soha nem értettem, hogy ebben a csillogásban és gazdagságban, ebben a „mindent adó” világban, nagynéném miért vágyik haza mégis. És miért sír éppen Karácsony elôtt, mint valami magára maradt veréb a fák zúzmarás ágain.
A telegramban rendszerint ez állt: – Holnap délután öt órakor legyetek a postán! Hívlak!
Sokszor megesett, hogy engem küldtek a postára, ahol idôben, jó félórával a hívás elôtt ott kellett már lenni és várni a kapcsolást. Nem szívesen mentem, fôként olyankor nem, amikor nagyanyámnál kalácssütés volt. Bántott, hogy fontos dolgokról lemaradok. Például, nem én kenem be tojással a kalácsok tetejét, vagy nem leszek ott a kiszedésnél, és nem leszek ott a nagy jelenetnél sem, amikor nagyanyám megvágja az elsô kalácsot, és szétosztja az unokái között. Ezek olyan örömek voltak, amelyek többet értek bárminél. Sokszor haragudtam ezért a telefonos dologért, de azért mentem szófogadóan.
A postán öt telefonkabin volt, szépen, sorban egymásután megszámozva, súlyos vasajtókkal ellátva. A várakozás mindig hosszúnak és nyomasztónak tûnt. Ilyenkor, karácsony elôtt, sokan várakoztunk telefonhívásokra, feszülten felkészülve a telekommunikáció komolyságára. Mind az öt kabin tele volt telefonálókkal. Emlékszem, az idôsebb emberek a telefonbeszélgetés során, szokatlanul nagyokat kiáltottak a telefonkagylóba. – Álló…! Álló…! Nem hallom! Te vagy-e Margit? – Nehezen értették, vagy folyton félreértettek valamit. Szokatlan volt számukra a helyzet. Megfeszült idegekkel hadakoztak a telefonkagyló csörgô-búgó hangjaival s a végén bénultan, teljesen kifáradva, verejtékezô homlokkal léptek ki a telefonfülkébôl. Ezeket az egyszerû embereket hihetetlenül kimerítette ez a furcsa készülék, amelyben a beszélgetés inkább félelmetes és szorongató volt, mintsem felüdülés.
Németország egyes kabin! – kaptam meg a sürgetô utasítást én is. Gyorsan kellett ugrani, mert ha nem, akkor megszidtak a telefonisták. Nem szerették a szájtátó embereket, minden percen résen kellett lenni.
Nagynéném a telefonbeszélgetés során mindenkinek üzent valamit, rendszerint elmondta a jókívánságait a család összes tagjának, nagybátyáimnak és nagyszüleimnek, szóval mindenkinek, aki csak számított. Jól meghagyogatta, hogy ki mit, hogyan végezzen el, és hogyan viselkedjen az ünnepek alatt. Tudni akarta, hogy mindenki vágott-e legalább egy malacot, és apai nagyanyámnál felsúroltuk-e a padlót lúggal, sütöttünk-e nekik is valamit, legalább egy kalácsot.
Akkor, nekünk ez volt a Karácsony: az érdeklôdés, a várakozás, a készülôdés, a ledarált dió, az apróra vágott narancshéj, a vanília illata, a darálóból kiömlô cukorpor, a cserépköcsögben kiköpült vaj, de legfôképpen nagyanyám odaadó jelenléte, kibogosodott ujjai, melyekkel nekihevülve dagasztotta, gyúrta a nagy vájling10 tálban a temérdek kalácsmasszát. Karácsony volt kerekded formákat hordozó teste, telt keble, körülölelô hangja, foghiányos kacagása, a sürgés-forgás hevében félrecsúszott kendôje, s a kemence forróságában fölhevült homloka.
Az utcánk is a Karácsonyról szólt: a fehér puha hó, az utcában végigszaladó szán könynyedsége, a lovak szerszámjáról behallatszó csengôszó, a patakra igyekvô asszonyok lavorjában11 a frissen mosott csipkék hófehérsége, a postás kimértsége, a füstölgô kéményekbe kapaszkodó karácsonyi dallamok, a favágás hangja…! Minden…! Minden más volt…! Máshogyan örültünk. Még az állatok is. A tehenek valamiféle ünnepélyességgel kérôdztek a meleg istállóban, a kakas is másként kukorékolt, s a kosárban a juhok, nyugodtan kérôdzve, egyre gyakrabban bámultak napkelet felé, a vakító fehér hó és a fényes nap ütközésében.
Szabó Erzsébet
1 kapuoszlop; 2 maradék kenyértésztát cukorral összegyúrnak és megsütnek; 3 széna törmeléke; 4 pléhcsupor; 5 vízpad; 6 tésztanyújtó; 7 török eredetû, gyümölcszselé-szerû, kockára vágott és porcukorba forgatott édesség; 8 karácsonyfa gömb dísz; 9 fából készült skatulya; 10 fémbôl készült edény; 11 tál.
