A városnak nincs utcája, Mert fiának büszke vára, Nem hazája.
Úgy hozta a sors meg a szocialista mezőgazdaság amúgy is halva született sikerének lejáratásában eltöltött csaknem negyven év, hogy az utóbbi kb. 3 évet szobafogságban töltöttem. Magamat ítéltem el ilyen súlyosan, a szív- és agybeli panaszok néha ijesztő következményeit „ráfogtam” a tömegiszony vagy pánikbetegségnek nevezett valamire, egyszerûen féltem, sőt nem mertem kimenni az utcára sem egyedül, sem kísérettel.
Ha néha mégis más városba kellett távoznom rokoni látogatásra vagy gyógykezelésre, a rokonság autóval vitt-hozott. A „barlangomban” eltöltött időt színesebbé tettem a számítógéppel, majd tágabbá az internet bevezetésével, néha a TV-vel, hetente egyszer pedig a Kisújság vagy az Új Kelet olvasásával. Az első bosszantó hirdetés a helyi tévéállomások „jóvoltából” tört be a barlangomba. Hirdetik, hogy felvásárolnak ilyen-olyan értékjegyet (egykori nevén akciót, kupont?), néha még árat is megjelölnek, ami kb. egy heti nyögdíjamnak felelne meg, de az ilyen-olyan intézmények között nem találom soha a SCAT Lacu Rosut, melynek „egykor sokat ígérő” úgynevezett részvényese lettem. S nem csak azért, mert a Gyilkos-tó horgászhelyként sok kellemes percet szerzett nekem az idők folyamán, hanem hazafias okokból is, hogy a Gyilkostó üdülőtelep legyen a gyergyószentmiklósiaké.
Nem hivatalos források szerint a SCAT volt, nincs (de „nem fene bánja”), azok bánják, akik annak idején jó hazafiak akartak lenni, mint családommal együtt jómagam is. Szintén nem hivatalos forrásból tudom, hogy az egykor több milliárdos (régi lejben kifejezve) vagyon apránként „gazdát cserélt”, a villákat értve ezalatt, és a befolyt összeg nem a részvényesek zsebébe folyt, ahogy ezt a hiszékeny emberek feltételezték, hanem valahova máshova. Erről már cikkeztem néhány évvel ezelőtt, a hatása szakácskönyvbe való lenne, „Falra hányt borsó” néven.
De mivel nálunk „a pénz a legkevesebb” inkább arról írok, hogy a mintegy három év „kijárási tilalom” után jött egy önzetlen gyógyító, mert még ilyen is van, csak ritkábban, és fiatalos lendülettel meggyógyított. Addig kérdezősködött, igaz, én mondtam a fejébe eleget kérdezés nélkül is, míg kiderült, hogy nem az utcától vagy a tömegtől félek. Előbb elkísért rövidebb, majd hosszabb sétáimra, bemerészkedtünk néhány közeli, majd távolabbi üzletbe is. A kezelés folytatásaként pedig „előírta” az egyedüli, azaz kísérő nélküli sétákat, rövidebb, majd hosszabb távokra, kevésbé forgalmas, majd „sûrûbben lakott” területekre, azaz utcákba. Így „megsikerült”, hogy legutóbbi kezelésem nem lakásomon, bocsánat, barlangomban történt, hanem az „orvosságos ember”, talán így nevezték gyermekkorom indián regényeiben a varázslót, illetve az orvosságos hölgy hivatalos székhelyén. A kúra legutóbbi pontja szerint irány hazafelé, nem az Ernő szobra előtt, hanem a város főterén át, 2-3 üzlet meglátogatásával kellett történjen. És úgy is lett, eltûnt a fóbia, vagy a depresszió, vagy valami más, nem szeretem az idegen szavakat…
Ma már tudok vásárolni zöldséget, húsfélét, be tudom dobni leveleimet a postaládába, kifizetem a kábeltévé és az internetszámlákat, amit azelőtt vagy barátaim, legutóbb pedig a Caritas Segítőszolgálat két „tündérkéje” végzett.
Körútjaim alkalmával, amikor megcsodálom, hogy mennyi új és szép kereskedelmi egység született az utóbbi három évben, megcsodálom a hatalmas árubőséget. Nemrég láttam éppen, nem írom le, hol, nem illik reklámot csinálni egyik üzletembernek sem – mivel „sem utóda, sem boldog őse nem vagyok senkinek”, illetve egyik nagymenőnek sem –, tehát megfigyeltem, hogy 10-15 féle szalámi, 5-8 féle kolbász és háromféle virsli „díszíti” a hûtőpultot, illetve indítja meg a Pavlov-féle nyálkiválasztást a szemlélőben. Megnéztem a finom bel- és külföldi italkülönlegességeket, ki gondolta volna az átkos Ceau-világban, hogy még Tokaji bor vagy Hárslevelû is néz velünk szembe a kirakatokból. De a technikai eszközök ezrei is megfogják a szemelélő tekintetét. Biztosan 70 százaléknak nem tudnám megmondani a rendeltetését, ami néha bánt, hiszen nagyjából „már eljátszottam kis játékaimat”.
A kirakat-nézésnek van egyetlen egy árnyoldala, nem az, hogy nem tudsz minden neked tetsző dolgot megvásárolni, hanem az, hogy úton-útfélen, de még a járdán is beleléphetsz egy-egy gödörbe, az aszfalt vagy a beton „folytonossági hiányába”, s akkor egy bokaficam, ne adj Isten egy lábtörés lesz az ártatlan nézelődés következménye, s akkor kezdődik elölről a szobafogság, s nem csak nekem, másnak is.
Valami okos hadvezér azt mondta, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz. Szerintem az útcsináláshoz elég az egyik is, a háború, mely egyelőre vértelen csak a helyi lapok hasábjain történik, tintával, nyomdafestékkel, egymás „becsületébe” gázoló kifejezésekkel.
Az utak állapota lerágott csont, talán annak, aki naponta szívja be a port, és kerülgeti a gödröket munkába menet, még nincs mindenkinek autója, sem saját, sem vállalati, nem is annyira feltûnő, de nekem, aki tartottam egy hároméves szünetet az aszfalt „letapogatásában”, igen szembeugró.
360 fokkal átváltva, néhány hónapja magyar állampolgár lányomnak szüksége volt egy papiruszra a polgármesteri hivataltól (néptanácstól, önkormányzattól?), minek kiadását megtagadták tőle, mivel apukája, azaz az alulírott nem fizette ki a szemétadót akkor, amikor ezt nem az IGO szedte be a vízdíjjal együtt, hanem „nagyon okos” határozat következtében az adófizető polgár kellett bevigyen a néptanácshoz. Akkor állapították meg rólam, hogy a nyilvántartás szerint nem létezem, s így nem is fizettem (aki nincs, az nem szemetel, ez fizikai törvény). Eszembe jutott egy régi vicc: Taszilót felvilágosítja barátja. Te, a feleségedhez jár a tejesember. Másnap Tasziló büszkén jelenti, bosszút álltam a tejesemberen, fenékbe billentettem a szamarát… Hogy pont ez a vicc miért jutott eszembe, nem tudom, azt tudom, hogy a lányom 12 éve nagykorú, két nagyszerû gyermek édesanyja és budapesti lakos…
Tisztelettel:
Szathmáry János,
Gyergyószentmiklós |
Archívum 
