Mint, ahogy az előző cikkemben említettem, az agyonellenőrzött diktatórikus társadalmi légkör után, visszajött az egyéni szabadságokat szavatoló polgári demokrácia: a felszabadulás, és pejoratívan az elszabadulás. Persze, abszolút felszabadulásról nem beszélhetünk, hisz társadalomban élünk, s annak megvannak a kötöttségei-törvényei.
A diktatúra bukása után újra rendeződtek a fenti csoportok, amelyek lényegében társadalmunk alapsejtjei.
A családokban a nagyobb változást egyrészt az hozta, hogy nem kapunk már ingyen lakást meg állást, mint a szocializmusban. Így aztán komolyan meg kell gondolnunk, mit és hogyan dolgozunk, mivel a mazőgazdasági TSZ-ek és a nagy állami vállaltok többsége megszûnt vagy privatizált. A komolyság feltételezi az alapos képzést, egyensúlyozott erkölcsi magatartást, felelősségérzetet, s a megbízhatóságot. Vagyis, a kapitalista társadalom az egyén alkotó képességeinek értékesítésén (kihasználásán) alapszik, ma talán még hangsúlyozottabban, mint valaha. (Nincs többé szocialista egyenlőség, munkahelyi lötyögés, üresjárat. Eltûnt a segítő Pártbizottság – te kell segíts magadon).)
Ez okozza a fiatalok féktelen rohanását, érdekcsoportokba való szerveződését, azonos érdeklődésû egyének baráti köreinek kialakulását. Eközben a nemzedékek közötti különbségek elmélyülnek: mialatt a gyerekek, próbálnak a szüleik életmodorához igazodni, addig az öregek-nagyszülők a perifériára szorulnak. Ez a jelenség a társadalomban, mint nyugdíjasokkal, már megtörtént velük.
A csoportok, baráti körök kialakulásában a vérségi meg anyagi kapcsolatok – habár jelentősek – már nem annyira fontosak, mint a szakmai, érzelmi, szellemi összhangra épülő kapcsolatok. Vannak testvérek, rokonok, akikkel nem tudsz úgy kijönni, csevegni, véleményt váltani, mint a hozzád közeli érdeklődéssel, szemlélettel, esetleg érzelmekkel megáldott barátokkal. Ez szellemi, hasonló érdeklődésû család, (pl. egy mûvészeti kör néhány tagja, egy sportág néhány gyakorlója, egy azonos hobbinak hódoló csoport, halász-vadász, stb.), mely csoport minden időkben – és napjainkban is –, a legmegfelelőbb mind az alkotás, mind pedig az aktív pihenés-szórakozás kibontakozására.
Az utóbbi két évtized társadalmi rétegződésének érdekes példája a volt tanítványaim viszonyulása hozzám:
– a gazdagok elszaladnak, elszáguldanak mellettem, hisz nagyon „foglaltak”,
– az anyagi középszint „lakói” illedelmesen köszönnek,
– a szegények, lecsúszottak kéregetnek (egy szál cigit, egy féldecit, stb.) Persze, vannak kivételek is.
A „rendes” átlagpolgár, a többség, ha fennebb jutni nem is tud a társadalmi létrán, nagyon ügyel arra, hogy le ne csússzon, tartsa meg a társadalmi státusát, s ez az igazi járható út számára.
Kivételes csoportot képeznek a tudósok, írók, mûvészek, akik minden szinten megjelennek, mivel a gazdagok elfogadják, megtûrik őket, a középszintûek szívélyesen elbeszélgetnek velük, a szegények meg a lecsúszottak sütkéreznek a mûvész, reális vagy vélt, hírnevének fényében.
Ezeket, mivel mindenki ismeri – dicsérik, blamálják, rágalmazzák, hisz ezek valakik. Ellenben, egy ismretlenről semmit se mondanak éppen azért, mert az szerintük jelentéktelen. Ez, a nálunk legújabban kialakult polgári közvélemény, nem is új, mivel minden időkben léteztek differenciák a különböző társadalmi kasztok, osztályok, csoportok erkölcsi véleményei, megítélései között.
A mûvész lehet mértéktartó (akár Goethe, Flubert, A. Tolstoi, stb.), de lehet bohém, ingadozó, csapongó jellemû is. (Fr. Villon, mikor nagyurak szalonjaiban dőzsöl, mikor a koldusok között vagy az örömlányok társaságában fetreng. Nem is ő az egyedüli, megemlítek néhányat a több százból, mint Paul Verlain, Arthur Rimbaud, Robert Burns, Ady Endre vagy Makszim Gorkij).
Az átlagpolgár nehezen érti meg egy mûvész viselkedését, gondolkodását, csupán a külsőségeket látja, mivel az ő ítélő mércéje társadalmi csoportjához, osztályához igazodik, míg a mûvész magatartása formabontó és időtlen.
***
Hetente jelentkező sorozatunk szerzője Csata Ambrus nyugdíjas nyelvtanár, Csomafalva szülöttje, számos többnyelvû szótár, tankönyv és regény szerzője. |
Archívum 
