Kovácsmesterből „vasgyúró”
„2000-ben létrehoztam a Vasgyúró Kft.-t, mert már más kiutam nem volt” – magyarázza, majd kifejti: a név egy magyarországi kovácsmester sugallatára családi ötletbörzén pattant ki. „A barátom – aki egyébként a teljesen felszerelt kovácsműhelyét akarta rám hagyatékolni Magyarországon – kért, hogy valami becsületes magyar nevet adjak a vállalkozásomnak, mert amolyan magyar embernek semmitmondó angol nevet bárki ki tud találni” – emlékezett Blénesi a névadás körülményeire, aztán rögtön áttért, hogy vállalkozásának indításával egyidejűleg egyre több sportlovat, illetve „hobbilovat” kezdtek vinni hozzá patkolásra. Ezeknek a lovaknak a patkolása azonban lényegesen több szakértelmet igényelt, így hát Blénesi mester szakkönyveket szerzett be, és minden kis szabadidejét önképzéssel töltötte. E mellett felkutatott minden tanfolyamot, képzési lehetőséget, ahol valakitől bármit is tanulhatott a szakmájában.

„Ortopédcipő” lovaknak
Így sikerült elsajátítania a gyógypatkolás tudományát Marosvásárhelyen angol szakemberektől. „A gyógypatkó olyan, mint az ortopéd cipő” – magyarázza Blénesi, kifejtve, hogy bizony a lovakkal is előfordul, hogy sérül a pata – gyakori esetben a nem megfelelő patkolás miatt –, a kialakult hibákat pedig korrigálni kell, de legalábbis könynyebbé kell tenni általa a ló járását. Ez alól nem mentesülnek sem a munkalovak, sem a sportlovak. Természetesen mindaz még nem elég egy gyógykovácsnak, hogy ismeri a gyógypatkó készítésének a módját, alapos anatómiai ismeretek is szükségesek ahhoz, hogy helyesen felismerjen és azonosítson egy-egy sérült patát. „Állatorvosok küldik hozzám a lovas gazdákat a sérült patájú állataikkal, hogy készítsek nekik megfelelő gyógypatkót” – örvendezik a mester, hogy lám, nem volt hiábavaló megtanulnia mestersége ezen ágazatát is. Ugyanis néhány év alatt három megye – Kovászna, Brassó és Hargita – gyógykovácsa lett, hordozható kovácsműhelyével, telefonos megrendelésre házhoz megy, és helyben készíti el a megfelelő patkót a lovaknak. Hasonlóképpen ő patkolja a három megye sportlovait és hobbi lovait is, ezek esetében azonban már előregyártott svédpatkókat használ. „A lovaknál is éppúgy számozás szerint válogatjuk a patkót a patára, mint ahogy a cipőt vásároljuk magunknak az üzletben” – nevetgél Blénesi, aztán arról kezd mesélni, hogyan is tanulta ki a fegyverkovácsolás mesterségét.

Fegyverkovács a múzeumban
Mint kiderült, a honfoglaláskori hagyományokat őrző fiatalok csoportja, a Csabafiak keresték meg rajzokkal, múzeumokban, régi fegyverekről készített fotókkal, hogy készítene nekik is hasonló fegyverzetet. „Nagy kihívás volt, ugyanis ehhez külön szerszámkészlet kell, így hát előbb el kellett készítenem a fegyverkovácsoláshoz szükséges szerszámokat” – magyarázza a mester, azt is hozzáfűzve, hogy a jó kovácsmester mindig előbb szerszámot készít ahhoz a munkadarabhoz, amit el kell készítenie. Így kezdett íjakat, nyílhegyeket, szablyákat és még ki tudja milyen furcsa fegyverzetet gyártani a hagyományőrzők felkérésére. Mivel kiderült róla, hogy szereti a kihívásokat, egyéb „furcsa felkérésekkel” is előhozakodtak a különféle rendezvények szervezői. Csergő Tibor múzeumigazgató néhány évvel ezelőtt felkérte, hogy hozza rendbe, és egy múzeumi nyílt nap keretében üzemelje be a múzeumban porosodó, több mint százéves kovácsfújót. Sok unszolás nem kellett Blénesinek, ismét búvárkodott a szakkönyveiben, majd a százéves „masinát” valóban életre keltette. A múzeumi nyílt napon pedig a gyergyóalfalvi társával és alkalmazottjával, Szakács Attilával már párban verték az ülőn az ütemes kovácsmuzsikát, és mindenki szeme láttára készítették a nyílhegyeket. Az akciónak akkora sikere lett, hogy azóta is rendszeresen hívják mindenféle rendezvényekre a hagyományos kovácsolás bemutatására. „Emiatt van három műhelyem” – magyarázza, hozzáfűzve, hogy az otthoni „stabil” műhelyében munkalovakat patkol, illetve mezőgazdasági szerszámokat készít. A „mozgó” műhelyével terepre jár sportlovakat patkolni, a hagyományos műhelyét pedig kizárólag szabadtéri bemutatókon üzemeli be. Ezeknek a bemutatóknak óriási a sikere, hiszen az ütemes „kovácsmuzsika” messziről odacsalogatja a kíváncsiskodókat.

Nem potyára ütik az üllőt
Blénesi mester azt is megmagyarázza, hogy nem potyára ütik az ülőt. „Minden kalapácsütésnek megvan a maga szerepe, hiszen a forró vas hamar kihűl, munka közben nincs idő a hosszas magyarázkodásra” – mint mondja: lényegében a csilingelő kalapács hangjával jelzi a „ráverőnek” – a társnak, akivel párban dolgoznak –, hogy mikor, milyen munkafázis következik. Megtudjuk, hogy külön jelzése van a munkakezdésnek, de annak is, ha a forró vasdarabot valamerre mozdítja a mester, illetve jelzi a munka végét is. Az üllőn úgymond „üresben” végzett apró ütések, a kommunikáció mellett azt a célt is szolgálják, hogy ne essen ki a lendületből a kovácsmester. „Azt tervezem, hogy a közeljövőben még hívok más mestereket is, mert több ráverővel érdekesebb a bemutató” – árulja el későbbi terveit, kifejtve, hogy nem birkózni kell a vassal, és nem kell feleslegesen ütni a vasat, egyet kell sújtani, de azt pontosan a helyére és a kellő időben. Ezeken a bemutatókon olykor a fiai is megjelennek, és zsenge koruk ellenére már ők is szelídítgetik a vasat.

Utánpótlás cseperedik
Kiderül, hogy a kovácsolás mesterségéhez inkább a nagyobbik fia, Árpád vonzódik. A kilencedikes fiatalember már eldöntötte, hogy apja mesterségét folytatja, és mellette tanulja ki a fortélyokat. Azonban, mivel Blénesi mester szerint a „jó kovácsnak alaposan ismernie kell az állatok anatómiáját is”, előbb elvégzi a székelyudvarhelyi állategészségügyi gimnáziumot. „A vasmunkát megtanulja mellettem” – szögezi le a mester, azt sem titkolva, hogy legalább három évig kell inaskodni ahhoz, hogy önállóan dolgozhasson egy kovács. Blénesi Árpád egyébként attól sem tart, hogy kihal, elvész ez a mesterség, szerinte ugyanis az utóbbi években kissé átrendeződtek a kovácsolás iránti igények, apadt a munkalovak száma, de szaporodott a sportlovak és a hobbi szinten tartott lovak száma. Meg egyébként is, aki „őszintén és lelkiismeretesen végzi a munkáját, abban bíznak az emberek”.

Jánossy Alíz