*** Az Új Kelet hetilap 24 oldalából nyolc polikrómiás, 16 oldal pedig a fekete használata mellett piros színfolttal jelentkezik.
*** Az Új Kelet nyomtatásban jelentkező heti tévéműsor-melléklete tartalmazza az m1, m2, Duna Tv, Magyar ATV, Hallmark, TV2, RTL Klub, Viasat3, Hálózat Tv, Pro TV, Antena 1, TVR 1, Acasa, Prima, AXN, Eurosport és a HBO televíziók műsorkínálatát.
*** Reklámárainkat igény és pénztárca szerint állítottuk össze. Fehér-fekete, színfoltos vagy színes árajánlatunkért keresse ügyfélszolgálati irodánkat: tel.: 0266-364.680, e-mail: ujkelet@knet.ro
*** A nyomtatott újságunk belsejében jelentkezô tévéműsor-melléklete hetente 8 B4-es formátumú, külön kezelhető oldalon jelentkezik, ezen kívül az m1 és a HBO csatornák a 24 oldalas Új Kelet Műsor+ oldalán kapnak helyet egy teljes B3-as méretű újságoldalon.
*** A minden csütörtökön jelentkező, Új Kelet belsejében hetente megtalálható, tévéműsor-melléklet az adott csütörtökre következő dátumtól számított egy héten át érvényes műsorkínálatot közli.
*** Magán jellegû apróhirdetése szövegét feladhatja sms-ben is. Írja meg most, és küldje el a 0723-258.529-es hívószámú mobiltelefon készülékre.
*** A nyomtatott Új Kelet értékesítési ára szabadeladásban 2 lej, az elôjegyeztetô megrendelôktôl példányonként 1,50 lejt kérünk el.
CímlapInterjú Beszélgetés Kányádi Sándor költővel: Legnagyobb elismerés az olvasók
*** 2009. október 1-jétől SZABADELADÁSBAN 2 lej, MEGRENDELŐKNEK példányonként 1,50 RON-BA kerül az ÚJ KELET!
*** A 24 oldalas színes hetilapunk Gyergyószentmiklóson a Kelet Info Média Csoport ügyfélszolgálati irodájában fizethető elő, mely a Virág negyedi 41-es tömbház E lépcsőházában fogadja ügyfeleit munkanapokon 9-17, szombaton 9-13 óra között.
*** Az Új Kelet számára létkérdés, hogy Önök VEGYÉK A LAPOT!
Beszélgetés Kányádi Sándor költővel: Legnagyobb elismerés az olvasók
2009. június 29. hétfő 14:02
Nemrég Gyergyószentmiklóson járt a nyolcvanadik születésnapját ünneplő Kányádi Sándor. A neves költő a magyarországi Kaláka együttes műsorán találkozott gyergyói olvasóival, majd szívesen beszélt az életéről, munkásságáról az Új Kelet olvasóinak.
– Nyolcvanadik születésnapját ünnepli Kányádi Sándor, azonban lendülete még mindig fiatalos, humorérzéke a régi, töretlen. Mi a titka ennek a fiatalos lendületnek?
– Nem eshetek ki a formámból, állandóan edzésben vagyok, hiszen találkozó találkozót követ. A tavaly-tavalyelőttig évente legalább száz találkozón vettem részt – a katolikus pap barátaimnak szoktam mondani, hogy ez még miséből is sok.
– A gyergyószentmiklósi közönségtalálkozón Gryllus Vilmos, a Kaláka együttes tagja említette, hogy az első általuk megzenésített Kányádi vers az Elveszett követ volt 1981-ben. Ezután versek tucatjai következtek, és közeli barátság alakult ki a Kaláka együttes és Kányádi Sándor között. Hogyan ismerkedett meg az együttes tagjaival, milyen volt a velük való első találkozás?
– Azt a verset egy olyan lemezen hallották először a Kaláka együttes tagjai, amin én szavalom a verset. Megtetszett nekik és megzenésítették, majd kezdtek érdeklődni felőlem. Abban az időszakban ritkábban lehetett menni külföldre, de egyszer mégis sikerült részt vennem egy budapesti előadásukon. Az előadás után felhívtak a színpadra, és akkor – egy vasárnap délelőtt – a nézőtéren lévő gyerekeknek megtanítottam egy verset. Az volt ennek az előadásnak az érdekessége, hogy amíg három mondásból megtanítottam a verset, Huzella Péter – aki még akkoriban tagja volt a Kalákának – a háttérben már pengetni kezdte a vershez a dallamot. A többiek bekapcsolódtak, és ott helyben megzenésítették azt a verset. Ez volt az első találkozóm a Kalákával, a kapcsolat barátsággá nemesedett, és azóta is tart.
– Minden jelentősebb helyen megfordult, ahol a magyarság számottevő létszámban él, eljutott távoli, egzotikus helyekre is, hogy találkozhasson olvasóival. Melyik volt a legemlékezetesebb találkozója?
– Valóban bejártam ennek a földgolyónak a zömmel magyarok lakta vidékeit. A legnagyobb távolság, amit megtettem, Dél-Amerikától Kanada csendesóceáni csücskéig terjed és elmondhatom, hogy mindegyik találkozásom emlékezetes volt. Nem emlékezetes találkozásom nem igazán akadt. A külföldiek közül a legkülönlegesebb, megható találkozásaim talán a dél-amerikaiak voltak, a Buenos-Aires-i magyar Zrínyi Kör meghívására mentem oda. Ott szerveztek öt találkozót, aztán az egyik család vendégeként elvittek a vízesésekhez, majd szintén az ő segítségükkel jutottam el Brazíliába. A legnyomothagyóbb találkozásom azonban itthon volt, amikor elmentem Végvárra, Temesvár mellé valamikor az új évezred elején. Végvár, amint a neve is sugallja, egy olyan település, ahol hozzávetőleg nyolcszáz magyar él, van egy komoly magyar iskolája, amely a temesvári Bartók gimnáziumnak szolgál utánpótlással. Böszörményi Zoltán barátom unszolására mentem oda, aki éppen akkor számítógépeket adományozott az iskolának, hogy a gyerekeknek kedvük legyen továbbra is magyarul tanulni. A találkozó vasárnap délelőtt templomozás után, ebéd előtt volt, a gyerekek mondták a verseket, majd beszélgettünk. Adott pillanatban felállt egy asszony és azt mondta, ő emlékszik, amikor Sándor bácsi először Végváron járt, mert akkor ő 16 éves volt, most pedig 66 éves. Ötven év távlatából emlékeztem arra a találkozóra és megkérdeztem tőle: „emlékszik, hogy akkor is vasárnap volt?” És ő emlékezett erre. „Emlékszik, hogy menynyire esett az eső” – kérdeztem, és ő erre is emlékezett, majd visszakérdezett: „nem tetszik emlékezni, hogy én segítettem át a patakon?” A „patakjelenetre” nem emlékeztem, azonban megmondtam neki: ha ezután Végvárra gondolok, akkor mindig maga jut eszembe, vasárnap lesz és esik az eső.
– Miért minősítette meghatónak és különlegesnek a dél-amerikai találkozásait?
– A dél-amerikai magyarokról tudni kell, hogy nem olyan gazdagok, mint az észak-amerikaiak, és nagy áldozatot hoztak azért, hogy engem vendégül láthassanak. Ilyen esetekben mindig a meghívó állja az útiköltséget, ugyanis egyszer megfogadtam, hogy többé soha nem utazom állami támogatással külföldre. 1956 októberében a romániai írószövetség képviseletében jártam Budapesten, éppen akkor, amikor ott lőttek. Amikor hazajöttem, a magyar színház színpadán kellett elmondanom, hol jártam és mit láttam. Elmondtam, amit láttam, aztán utána beraktak egy autóba és elvittek, közben megelőztünk egy másik kocsit, amiben egy „okos” magyar pártfunkcionárius ült. No, az „lekapott a tíz körmömről”, hogy nem szégyelltem az állam pénzén azt látni, amiket láttam!? Mert ugye, én mindent elmondtam, amit láttam, de akkor azt mondtam, soha többé nem utazom állampénzen. Ez nagyjából így is történt. Ahol jártam a világban, mindenhol fizették az útiköltségemet. A dél-amerikaiakra viszszatérve, azért volt megható a velük való találkozás, mert szegények, ragaszkodóak, ráadásul szépen beszélik a magyar nyelvet, mert a spanyol nyelv nem teszi tönkre annyira az artikulációs bázist, mint az angol. Legfennebb kissé megnyomják az „r” hangot, valahogy így mondják: Arrgentina. Nagyon közvetlen, egyszerű emberek fogadtak, azóta is áll a barátság, csak sajnos éppen az a fiatalember, aki meghívott, a tavaly 47 éves korában meghalt. Egyébként Elek apó oldalági leszármazottai voltak, akik fogadtak, Kisbaconból származó Benedek család.
– Mi lesz a sorsa a nemrég átvett tizenhat kilónyi szekusdossziénak?
– A gyermekeim unszolására kértem ki, ők majd rendszerezik, értenek is hozzá. Azért kértem ki, mert kíváncsi voltam, hogy van-e memoár értéke. Hogy ki, mit mondott rólam, az nem érdekel, senkit el nem ítélek, aki engem besúgott. Az érdekel, ami a közügyekben történt, amivel engem vádoltak, amiért engem figyeltek, lehallgattak 1959 óta. Végső soron, most megkaptam azt, amire örökké lusta voltam, vagy időm sem volt – memoárt, naplót írni – és ezenkívül az összes levelezésemet rendszerezve és románra fordítva. Ha például egy válogatást akarnak készíteni a levelezéseimből románul, nem kell kínlódni a lefordításukkal. Meg aztán sok praktika derült ki, például hogyan akartak összeugrasztani bennünket Sütő Andrással, még külföldről is szítva a gyűlölködést. De enyhe hálát is érzek amellett, hogy nagyon bosszankodom amiatt, mi rengeteg sok pénzbe került mindez a szegény adófizetők pénzéből. Egyébként teljesen fölöslegesen, mert mindenütt ugyanazt írják: irredenta, nacionalista. Eközben mindig kiderült, hogy nem mondok soha rosszat a román népről, a román nyelvről, román költészetet fordítok. Elismernek – közben mégis szemmel tartanak. Úgyhogy kénytelenek voltak egy tisztességes erkölcsi bizonyítványt kiállítani.
– Nemrégiben tett egy olyan kijelentést, hogy a magyar titkosszolgálat önre vonatkozó aktacsomóját is kérni fogja...
– Igen bizony, azt is kérem, mert attól még teljesebb lesz a kép. Egy volt vezető barátom, egy volt magyar államférfiú tanácsolta: „Sándor bácsi, ki kellene kérni azt is”. Megfogadtam a tanácsát...
– Miért tartja a magyar szerzők szemszögéből demokratikus intézménynek a romániai írószövetséget?
– Valóban annak tartom és nem csak most, a régi rendszerben is egy demokratikus testület volt. Először is a Romániai Írók Szövetsége a román és magyar írók szövetségéből jött létre azt hiszem 1947-ben, és annak a kilencventagú választmányában – amit titkos szavazással választ meg 250 küldött – mindig is tíz magyarnak kellett lenni. A pizitív diszkrimináció ebben az esetben az, hogy a magyarok közül az a tíz került be, aki a legtöbb szavazatot kapta. Előfordulhatott, hogy 80 szavazata volt a románnak és csak 50 a magyarnak, de a magyar bent maradt, mert neki ott kellett lennie.
– Számos díja, elismerése közül, melyikre a legbüszkébb?
– Badarság lenne azt mondani, hogy nem esik jól az elismerés. A legnagyobb díjnak és elismerésnek mégis azt tartom, hogy vannak olvasóim. Egyébként úgy vélem, jó „befektető” voltam azzal, hogy amikor a Napsugárnál írtunk, nem tettünk különbséget gyerekvers és felnőttvers között. A verset, a mesét egyaránt kedveli gyerek és felnőtt. Azok a gyerekek, akik megszerették a verset, ma már szülők, sőt nagyszülők, de a vers szeretetét átadták gyerekeiknek, unokáiknak. Elmondhatom, azon szerzők közé tartozom, akit eltartanak az olvasói. Hát ez a legnagyobb elismerés. Ám az, aminek azt köszönhetem, hogy ma nem vagyok hajléktalan, mert amikor Kolozsváron lakás nélkül maradtam, volt amihez hozzányúlni, az a Herder-díj. Az volt egy olyan nagyobb összeg, ami a bajból kisegített. Így történt, hogy amikor abból az államosított lakásból, amit én bővítettem ki, költöznöm kellett, mert a tulajdonosnak visszaszolgáltatták, volt, amiből megoldanom a lakásproblémámat. Hat évtizedet laktam Kolozsváron, most nagygalambfalvi lakos vagyok a személyi igazolványom szerint is.
