Nagyon sok mindenhez ragaszkodunk, de úgy gondolom, leginkább emberekhez, akiket igazán szeretünk. Szüleinkhez, legközelebbi családtagjainkhoz, barátainkhoz és folytathatnám a sort tovább. Emiatt hiába tudjuk azt, hogy egy napon elveszítjük azt, aki fontos nekünk, még a gondolat is elrémiszt, hogy egyszer majd el kell engedjük, nem találkozhatunk vele többé. Nem mondhatjuk el, mennyire szerettük, nem köszönhetjük meg azt, hogy mellettünk volt sok nehéz és szép pillanatban.
Ezért is fontos, hogy időnként beszéljünk ezekről a dolgokról, mert ha nem tesszük, akkor előfordulhat, hogy évek múlásával is kísért minket a gondolat, hogy nem búcsúztunk el méltóképpen. Mondhatom, szerencsés helyzetben vagyok, mert két nagytatámat és rokonokat, ismerősöket veszítettem el, nem éltem át azt a szörnyû érzést, milyen, amikor a szülő, házastárs vagy ne adj Isten a gyermek távozik az élők sorából. Még mindig fáj azonban a legjobb barátom halála. Szinte ma sem múlik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe valamiről, ne érezném azt időnként, hogy ott van velem, tanácsod ad, egyetért, vagy fejét ingatja, amikor teszek valamit. Hirtelen ment el, és csak az a tudat nyugtat meg, hogy tisztába volt azzal, mennyire fontos volt nekem.
Ma is hiányzik, pedig már évek teltek, röpültek el azóta, nemsokára hét esztendeje, hogy tudatosult bennem, soha nem mondja már nekem: Borsóka. A kedvenc közös fotónkon mindketten nevetünk egymást átölelve. Ez a fénykép ott áll a nappalimban, a számítógép mellett, és sokszor mosolyt csal az arcomra, amikor ránézek. Megtanultam egy idő után elengedni, de az ûrt, amit távozása okozott, soha nem fogja semmi betölteni. November 1-jén gyertyát gyújtunk. Azokra emlékezünk, akiket szerettünk, és akik ma is a szívünkben élnek. Nyugodjanak békében!
Barabás Orsolya |
Archívum 
