Csanád 5 hetes újságíróbaba, rovatát a gondolatait értő, és érző édesanyja, Barabás Orsolya kolléganőnk vezeti mostantól két éves koráig, hétről hétre.
Nagyiék jöttek értünk Marosvásárhelyre, és amikor megláttak, el sem hitték, hogy milyen pindur vagyok. Nagyi meg is jegyezte, ő már nem emlékszik arra, hogy anya is volt ennyire kicsi. Pedig már visszanyertem születési súlyomat, és így nem is számítottam annyira csöppségnek. Mindenki meg volt győződve arról, hogy az utat Gyergyószentmiklósig végig fogom üvölteni, de tévedtek.
Imádok utazni, a helikopterezés után az autókázás is a kedvencem lett. Hiába voltam nyűgös, amikor kijöttünk a kórházból, ahogy elindultunk, elaludtam, és addig szundikáltam, amíg fel nem értünk a harmadik emeleti otthonunkba. Akkor is csak a pocim kiáltozott ételért. Nagyon időm sem volt körülnézni, felvenni a „szagot” – ahogyan anya szokta mondani –, máris ettem. Nemsokára megérkezett dédi is, aki teljesen elérzékenyült tőlem, és ismételten tudatta, nagyon szeret engem, pedig fiú vagyok, és ő inkább lányt szeretett volna. Hamar megindult az élet nálunk. Nagyi két napig velünk aludt, de mivel jó voltam, magunkra hagyott.
Jöttek a babalátók, sok-sok idegen arc, de legtöbbjükre jól emlékeztem abból a másik életből. Ugyanis, amíg anya pocijában voltam, sokat volt ezekkel az emberekkel. Meglátogattak a másik dédiék, anya bérmakeresztmamája a lányával, és az én leendő egyik keresztanyukám is igyekezett minél előbb látni. És ezzel megindult az áradat, szinte minden nap betoppant valaki néhány percre, hogy meglessen, és extrémebbnél extrémebb jelzőkkel illessen.
A milyen drága, édes, aranyos mellett volt, aki kijelentette: akkora vagyok, mint egy sörösüveg, más mazsolának titulált. A nagyi miután meglátta a lábfejemet, közölte, legalább 46-os lesz a lábam, amikor megnövök. Anyával meg is mérték a napokban, már 9 cm hosszú, de nem csak a lábam nő, hanem én is: egy hónaposan négy kiló és 54 cm vagyok. Hamar megszoktam a dolgokat itthon, és nap mint nap zajlik nálunk az élet, kalandok sorozatát tudjuk már a hátunk mögött.
|
Archívum 
