A SkandiÓriás rejtvénypályázat sikerét figyelve, és annak örülve, érdekes emlékek jutnak eszembe. Valamikor rejtvénykészítőként kerültem kapcsolatba a sajtóval, csaknem ezer rejtvényem jelent meg nyomtatásban. Rejtvénykészítő és rejtvényfejtő minőségemben sietek kifejezni tiszteletemet Dán Mihály munkatársunknak, a skandióriások és a heti kis skandik készítőjének.
Tudom, hogy milyen szellemi munkával jár egy (jó) rejtvény elkészítése, mennyire időigényes, mennyi ismeret, mennyi türelem kell hozzá. A rácsot meg kell rajzolni, tele kell szőni szavakkal, aztán rövid, frappáns meghatározásokat kell találni. És – sajnos – pusztán rejtvénykészítésből nem lehet megélni sehol a világon. Úgyhogy a készítők zömének van még valamilyen mellék- vagy főfoglalkozása, kivétel, ha jól menő rejtvénylapok belső munkatársai, tehát szerkesztők is. De ők kevesen vannak. Nem szeretnék kérkedni vele, de egyik volt munkatársam azt állítja, az erdélyi magyar sajtóban én jelentettem meg a legelső skandináv típusú keresztrejtvényt, vagyis skandit. Óvatos vagyok az ilyen sajtótörténeti adatokkal, Székelyföldre biztos a megállapítás, de a nyugati határmenti megyékben valaki megelőzhetett. Nem kutattam az „elsőbbség" kérdésében.
Gyergyóhoz kapcsolódó emlékeim is felidéződtek a minap. A Nyírben (vagy Nyíresben?), a lőszerraktárnál teljesítettem őrszolgálatot, és a rengeteg semmittevésben keresztrejtvények készítésére is volt bőven időm. Küldözgettem a régi Hargita napilapnak, úgyhogy zsebpénz dolgában menőnek számítottam. Az őrhelyeken, a „posztban" tiltották nekem a rejtvénykészítést, azt mondták, elvonja a figyelmemet. Előfordult, hogy szolgálat előtt megmotoztak, a zsebeimet kifordítottam. Gyakran megkérdezték: „Botos, ai rebus la tine?" (Botos, van rejtvény nálad?) A társaimnál cigarettát kerestek, nálam ceruzát és papírt. Úgy kiokosodtam, hogy a végén csak 2-3 centis ceruzahegyeket vittem magammal, és mozijegy nagyságúra tűrögettem a kockás papírt, a rejtvényeket pedig részenként készítettem, mindig csak egy-egy sarkán, majd a közepén dolgoztam. Így a „posztban" is kombinálhattam. Néha megszólított a távolról közeledő őrvezető: Botos, miért nézel lefelé?
Emlékszem, hosszabb időre szóló kimenőt töltöttem Ditróban, Biró Sándor sakkozónál. Előkészítettem egy adag keresztrejtvény-küldeményt a Hargitának. Jó vaskos borítékot vittem a ditrói postára, hogy onnan beküldjem. Postázás előtt még rendezgettem, még átnézegettem, jó fél óráig ki voltak teregetve a kis asztalkára. Furcsa és gyanús (!) látvány lehetett, amint egy katona fekete-fehér négyzeteket, teleírt füzetlapokat studíroz. Jól emlékszem, mintha ma is előttem lenne: a vaskos borítékot a posta asztalán lévő fehér anyaggal (csiriz? aracset?) ragasztottam le. Fehérrel! Hogy aztán mi történhetett, akkor még nem sejtettem, de tény az, hogy a boríték kb. 35 nap múlva érkezett meg a száz kilométernyire lévő szerkesztőségbe. Hónapokkal később a rejtvényfelelős újságíró elmosolyodva megkérdezte: „Lacika, mivel ragasztotta le azt a borítékot?“ És elmesélte, hogy amikor kézbe kapta, látta, hogy a leragasztás helyén valami barna anyaggal (melegenyv?) össze volt maszatolva, az anyag jó dúsan kifröcskölődött a boríték hajtókája alól. Azt hiszem, a kolléga jól tudta, mi történt, csak nem akart megijeszteni. Igen: a boríték megjárta a Szekuritáté vizsgálóasztalát is... Én akkor már nem a Nyírben voltam, hanem az alsó kaszárnyában, ahol az új parancsnokom nem tudott az én rejtvénykészítő szenvedélyemről. És mégis, egy idő után így szólított: „rebusistule“ (rejtvényes).
Tán lehetett valami összefüggés az enyves boríték
és a nevezgetésem között...
Botos László rovata |
Archívum 
