 A gyergyószentmiklósi Tölgyesi-András Béla az a fiatalember, aki ha szülővárosában az utcán megjelenik farmernadrágosan egy pólóban, többen is rákérdeznének: „Ejsze, álcázod magad?” Pedig néhány évvel ezelőtt még azt suttogták a háta mögött „ugyan, miért különcködik?”, „miért nem öltözködik, úgy mint más?” Mára viszont teljesen megszokottá vált, hogy len- vagy kendervászonból készült egyszerû szabású ingben és nadrágban jár, sajátkészítésû csizmát visel télen-nyáron, és gyakran hord lófarok díszítésû süveget.
A városban és a környező falvakban ma már a településnapi ünnepségek elképzelhetetlenek nélküle és a jurtája nélkül. Ilyen alkalmakkor legtöbbször felesége és gyerekei is vele tartanak, természetesen hasonló öltözetben, de van számos olyan „követője” is, akik ünnepi alkalmakkor öltik magukra a honfoglaláskori magyarság viseletét. A fiatalember gépipari tervezőnek készült, végül a rézdomborításban lelte meg élete hivatását, és emellett éli a honfoglaláskori hagyományokat. „Hagyományélő vagyok, nem hagyományőrző és nem is hagyományápoló. őrizni a rabokat szokták, ápolni pedig a beteget szokás” – fejtette ki Tölgyesi-András, aki igen fontosnak tartja, hogy az ember azzal foglalkozzon, amit szeret, ami kedvére való. Ezzel az életformával először 1996-ban a Millecentenárium évében egy Ópusztaszeren szervezett táborban találkozott. Mint mondotta ott győződött meg először arról, hogy nem kell a szomszédba menni íjazásért, lovaglásért, hiszen a saját kultúránkban is bőségesen akad követendő példa.
Fotó: Szabó Csaba
„A magyarság történelmének számos olyan korszaka van, amire méltán büszkék lehetünk. Ilyen a honfoglalás korszaka, Szent László király és Mátyás király uralkodásának ideje, a Rákóczi-féle szabadságharc korszaka, Erdélyben Bethlen Gábor uralkodásának ideje, az 1848-49-es szabadságharc, de még az első- és második világháborúnak is voltak olyan momentumai, ami miatt nem kell szégyenkeznünk” – fejtegeti a hagyományélő. Leginkább a honfoglalás korszaka érdekli őt egészen addig az időpontig, amíg Szent István király ösztönzésére megkeresztelkedik a magyarság. Erről a korszakról a fiatalember sok esetben akár órákon át is képes csillogó szemekkel mesélni, miközben egy süveg rézdíszítését domborítja, vagy egy nyílhegyet kovácsol. őt hallgatva megtudni, hogy már a honfoglalás, vagy „hon visszafoglalás” idején a magyarságnak kapcsolata volt a kereszténységgel, ezt bizonyítják a honfoglaláskori sírokból előkerült kereszt melldíszek, vagy a tarsolyok lemezére domborított keresztek. Bár a történészek véleménye megoszlik a magyarság ősi hitét illetően, Tölgyesi-András Béla szerint az ősmagyarok nem voltak pogányok – ahogyan azt manapság sokan feltételezik – hanem, olyan egyistenhívők voltak, akik nagy tiszteletben részesítették a természet különböző szellemi erőit.
 |
|
Fotó: Jánossy Alíz | „Meg lehet figyelni a mai egyszerû falusi embereket, akik még mindig nagy tisztelettel viseltetnek a természet iránt, akik nem rombolják a környezetüket, hanem óvják, mert ismerik az értékét” – magyarázza Tölgyesi-András, majd részletes magyarázatba kezd a jurtában zajló életről. A jurta ajtaján belépve az ajtóval szemben található a családi szentély, az ajtó-szentély tengely közepén pedig a tûzhely, ahová az ősmagyarok mindig meghívták a család elhunytjainak szellemét. „A hosszú vándorlások során a magyarok a halottaikat ott temették el, ahol éppen tábort vertek, ám fontos volt számukra az ősök tisztelete, ezért, amikor tüzet gyújtottak, italt, vagy ételdarabkákat dobtak a tûzbe, ezzel áldoztak az elhunytak emlékének” – fejtegette a hagyományélő. Elmondta továbbá, hogy az ősi szokás egyes helyeken még most is élő, hiszen faluhelyen láthatunk olyat, hogy a frissen megkezdett üvegből egy keveset kilöttyintenek a földre, ezzel adózva az eltávozott lelkeknek. Falvakon sok idős ember ismeri még a Tölgyesi-András Béla által is idézett versikét, amit ilyen alkalmakkor mondanak: „Az égben lakó Istennek, a földön lakó embereknek és a meghaltak lelkének!” A hagyományélő elbeszéléséből azt is megtudhatjuk, hogy a táltosok szellemi vezetői voltak a magyar törzseknek, míg a sámánok, garabonciások gyógyítással, jövendőmondással foglalkoztak. A jurtában szigorú szabályok szerint zajlott az élet, meghatározott helyen ült a házigazda, tőle balra nők, míg jobbra a férfiak foglalhattak helyet. Természetesen, még sok mindenről mesélt, és még sok mindenről tudott volna mesélni, ami nem fér bele egy beszélgetés kereteibe. Viszont, ha bárhol találkoznak a nagybajuszú, lenvászonruhás, lófarkas süveges fiatalemberrel, aki egy jurta előtt rezet domborít valamilyen rendezvényen, kérdezzék, mert olyasmiket tudnak meg tőle őseinkről, amit senki mástól.
Jánossy Alíz |
Archívum 
