Úgy tanultam anyámtól, hogy akinek van valami csúnya rejtegetni valója, az jó nagy szakállat növeszt. Amikor meg rákérdeztem a télapóra, anyám csak ült és nem tudott mit mondani, nézett mereven, mint egy gáztûzhely. Ilyen szakállal, amilyet ez a Galkovics hord, festeni lehetne, vagy meszelni a konyhát. Olyanra növesztette a szakállát, hogy belefér egy tányér bundás kenyér. Nem tudom, de valahogy úgy áll neki a szakáll, hogy elmegy az ember kedve a közérzettől. Ennyi esze igazán lehetne a Galkovicsnak, még, ha politikus is. Én úgy hagynám magam a helyében, ahogy az elején volt. Bár ezzel az erővel a fán is maradhatott volna, noha én azért nem mindig gondolok ilyesmiket, minden a szakáll miatt van. A tévében, mikor mutatták közelről a fejét, ahogy mondta, hogy a széles nyilvánosság teljes kizárásával, egészen úgy tûnt, mintha az orrából folyt volna ki a sok szőr, hogy aztán beborítsa az egész arcát. Bozótosította a pofacsontját.

Ha legközelebb lesz fogadóórája, meg fogom neki mondani, hogy mossa rendesen ki a szakállát esténként, azon a pár percen semmi nem múlik és kényelmesebb úgy aludni, ha nincs a szakállban egy fél tojásos szendvics. Én már csak tudom, a férjem évekig szakállas volt, úgy nézel ki, mondtam sokszor neki, mint egy jeti. Ha megcsókoltam szakállasan, mindig arra gondoltam, hogy egy partvist csókolgatok és mondom a nyélnek, hogy szoríts meg. A templomba persze minden asszony forgott az uram után, hogy milyen szép szál férfiember, az uram meg úgy ment áldozni, hogy a büszkeségtől alig talált vissza a padba, ahol ültem. Az uram szakálla az úgy történt, hogy az ember elment dolgozni két hétre valami vállalati építkezésre. Darus volt, míg dolgozott, azt mondta, igazán felemelő életstílus daruzni. Amikor két hét múlva hazatért és csörgette a kapukulcsot a zárban, azt hittem, valami idegen jön, vagy jehovista, esetleg villanyszámlás. Csak, mikor bejött a konyhába, ismertem meg a cipőjéről az uram. Kipakolta az elmúlt idő szennyesét (ezt a Galkovics is ígérte a kampányban) és hátrament vécére. Visszafelé jövet röhögve mondta, hogy nem ismerték meg a disznók, egészen nyugtalanok lettek, mikor lehugyozta az ólat.

Remélem a Galkovics nem fog eltévedni a politikában, sokan mondják, hogy egészen elváltozik az emberben a szellem, ha politikára adja a fejét. Pedig én már így szoktam meg a Galkovicsot, csupaszon, mint egy vödör. Emlékszem egy gyerekkori farsangra, mikor még gyerek volt ez a Galkovics és kalóznak öltöztették be, bár amilyen bénán ment a színpadon, öltöztethették volna tojásos lecsónak is, azt legalább nehezebb kitalálni, így lett volna valami konkrét dolga is a közönségnek, nem csak röhögtek volna visítva, mint a telihold, mikor tiszta az éjszaka. Az uram már akkor megmondta, hogy ebből a Galkovicsból nem sok minden lesz, de az is leginkább asztalos, vagy hentes. Bár, mivel ezekhez a szakmákhoz is egészen kiforrott, határozott jellem kell, így ezeket is csak súgva merte mondani a férjem. Szerinte nem biztos, hogy szerencsés lett volna az élővilágra, ha bárddal a kezében bukkan fel a társadalom szélén a kövérre megnőtt Galkovics.

Mert Galkovics szép nagy darab ember lett az idő múltával, mintha az évek, melyeket kitöltött, nem szálltak volna el, hanem bent maradtak volna a bőre alatt. A bárddal, pláne az asztalosmesterséggel szöges ellentétben Galkovics politizálni kezdett. Először azt hittük, viccel. Szerintem egyszerûen csak nem ért semmihez és ezért lett valamilyen bizottságnak az elnöke. A tévében is látni mindenféle embert, akik elmennek politikusnak, esetleg miniszterelnöknek. Én erre csak azt mondom, amit kihímeztem és kitettem a konyhafalra is, mottóul az élethez, hogy disznónak disznóólban a helye. Ahogy a tyúkoknak is csak a baromfiudvar áll jól, meg a csigatészta, ha pörköltbe mennek.

Szávai Attila rovata