Azt mondta ez a derék hivatalnok, hogy ő már sok helyen megfordult (az uram maximum a kertben kistraktorral, súgtam neki bizalmasan, mikor a férjem éppen utánozta valami állat hangját), de még férfiember tulajdonában ennyi játékállatot nem látott, mint a Galkovics úrnál. Viccelt is a szép öltönyében a közvetítős, hogy indítani kellene az öreget a rekordok könyvében, hátha beírnák valamelyik lap aljára, hogy tizenkétezer plüssállat. Aztán próbálta célozni a normális életet, sorolta a kellékeit egy átlagos vályogházi családnak, hogy a plüssállatok még nem oldottak meg semmit. Meg, hogy először tessék bevakolni a házat, visszaállítani az eldőlt udvari budit, vastagra gereblyézni a gazt a lopott síneken az ólak mögött, aztán lehetne plüssölni, ha már annyira szükségét érzi.

További ötlet volt, hogy próbálja meg az igazi állatokkal, azokból legalább jön némi érzelem, még, ha büdös is, még ha nem is vatta-puha a tarkó. Én csak legyintettem, hogy azokon már túl vagyunk, volt itt már minden a konyhában, kutya, macska, disznó (a férjemen kívül), de csak úgy hagyta meg őket, ha lefesthette a jószágot festékkel. Egyszer benyitott a plébános a konyhába, jött valami apróságért, doboz gyufa, nejlonszatyor, ilyesmik, mikor meglátta a világoszöld kacsákat a konyha közepén, ahogy ül közöttük a Galkovics és játékosan dünynyög, mint ahogyan a normális családokban bánni szokás a csecsemőkkel. Az atya elsőre keresztet vetett, másodszorra is, aztán az úr bocsánatát kérte gyöngyöző homlokkal. Miután megittuk a kávét a pappal, félrehívott és halkan súgta a fülembe, hogy szerinte baj van, nagy baj, imádkozni fog estére.

Biztos, ami biztos, felhívtam a faluházát is, ha esetleg Isten nem segít, talán majd a politika. Aztán eljött a polgármester, nem tudtam már kinek szólni, a polgármester mégiscsak egy komoly ember, hiába veri a felesége, segítsen már, ahol tud. De neki sem volt jobb ötlete, mint hogy turisztikai céllal látogassák az uramat és az állatait a környékbeli falvak gyermekei. Aztán, ha sikeres az idegenforgalom a portán, betesz minket a katalógusba, ami a faluról szól, most adták ki. Adott is egy példányt a színesen fénylő, síkos tapintású papírból, tényleg szép, benne van a falu összes nevezetessége a dögkúttól és a használaton túli, illetve kívüli tésztagyártól kezdve, egészen a csirketelepig, ahol korábban az uram dolgozott, mint vágó, vagy mi. Szerintem ott szokott le az emberekről. Mindegy, lényeg, hogy látványosságot akar az uram hóbortjából, sőt, szerinte még a tévé is kijönne, és biztos felvennék, ahogy a Galkovics leveszi a polcról valamelyik plüssállatot, és kedvesen elbeszélget vele az ágy szélére ülve.

Hát, másért nem is megy ez az ember az ágyba, pláne, hogy velem foglalkozzék, ahogy azt ottan szokták. Nincsenek nekem nagy igényeim, de azért csak jól esne olykor itt-ott némi ciróka, érti. Legutóbb, mikor ágyba bújtunk, úgy jó három disznótorral korábban, akkor is csak annyit mondott, hogy milyen jó puha a szőr a nyakamon. Már akkor láttam, hogy ez az ember már nem úgy látja a világot, ahogy az valójában forog körbe-körbe, megállt benne a rugó, ami hajtja a szellemet. Beleakadt valamelyik plüssmedve szemébe és csak nyekeg, meg csikordul, karcosan.

Én nem tudom mi lesz, de már teli a lakás, vagyis hát a vályogház a plüssökkel, pincétől a padlásig folyik mindenhová a sok puha műanyagállat. Ki vagyok teljesen idegre a sok kicsi fekete műanyag gombszemektől, csak néznek, néznek, röhögnek, bugyborékosan kacagnak rajtam, az uram meg már alig eszik valamit, anynyi benne az élet, mint a kurva állataiban, már megbocsáss. Teljesen kész vagyok már, tegnap este már nem is evett, csak nézte a frissen készült pöfeteglevest és csak annyit mondott: plüssfazék, kellene egy plüssfazék.

Szávai Attila rovata