Az fogott meg, hogy mindenféle emberekből itt van egy kis maradék, valami emlékszerű, itt van egy szakasz az életükből, egy kis alkotóelem, amiből más ember öszszeáll. Tudom, hogy ez az egész hajszálnyira van egy velősebb pszichológiai minősítéstől, de leszarom, kenjék a hajukra a tudományukat. Mondtam is már nemrég valakinek, hogy minden pszichológus álma megőrülni kissé, megérteni a filmszakadást, ahogy az etológus akkor lenne boldog, ha boldogságában csóválni tudná a farkát, nem kézzel persze, hanem reflexileg. Sokszor csak ötletszerűen kiválasztottam egy zsákot a kilencből, kiöntöttem a szobába és csak néztem a száraz szagú kupacot, hogy hány féle jellem és sors van itt a szőnyegen, vajon miféle történeteket tudnának mesélni ezek a hajak. Nyaralások napszívásairól és jó kis konyhagőzökről, mondjuk nokedli szaggatás után, férfiak belihegésein át, tojásos és talán pörköltszaftos samponokon keresztül egészen addig, hogy ráfojt a telihold a nagy őszesti sétákon.

Mikor már nem tudott apám beállni autóval a zsákoktól, megkérdezte, mire kellenek azok. Nem akartam neki elmondani az igazságot, így azt mondtam, más ember használt ceruzaelemet gyűjt, én meg hajakat. Biztos hülyén nézett volna, ha elmondom, dekorációs és képzőművészeti célokra van, meg néha ötletszerűen jósolok belőle a barátnőimnek, szerelmi dolgok, utazás, ilyesmi szokásos dolgokról. Egyszer lottószámokat is, de egyik sem talált, én meg arra fogtam, ha jól emlékszem, hogy behorpadt valami bolygóspirál, nem tudott szépen menni a szerencsebolygó, lötyögős lett a ballisztika, ami ugye azért jóval kevesebb, mint a fix, biztos állapot. Így leszoktam a lottós jóslásról, nem szerencsés, ha túl sok a konkrétum. Amúgy eléggé szeretem az ilyen csillagos jóslós dolgokat, csak mindig furcsán néznek rám a barátnőim, mikor a világűr csendjéről és békéjéről beszélek.

Sajnos apa nem ért a művészetekhez meg a bolygóspirálokhoz, inkább abban különc, hogy megvesz minden új sampont. Legutóbb zöldteásat hozott, hogy örömet okozzon, de ezzel az erővel hozhatott volna tökfőzelékest is. Már várom a reklámot, mikor egy gebe csaj belemondja a kamerába, bele a gebeagyú tévénézők lelkébe, hogy amióta tökfőzelékes sampont használok, ragadnak rám a férfiak (meg a falevelek, kondenzcsíkok, lapradiátorok satöbbik). És a többi férfi meg, aki nem ragadt rá, úgy néz a csajra a reklámba majd, hogy a gebe majd elalél a szexualitástól, csorogna a hónalj, ha nem kente volna be fasírtos golyósdezodorral. Mindegy, hagyjuk, mert beleőrülök, hogy mennyi őrült van a világon. Apámnál tartottam, ha jól emlékszem meg a művészetellenességénél. Pontosabban, nem ellenes, csak nincs rá nagy hatással. Egy vers elolvasása nem sokkal hagy benne mélyebb benyomásokat, mint egy zacskó tökmag.

Nemrég kicserélték a szalonban a szárítóburát. Azt hiszem, így kell mondani, hogy bura. A réginek már olyan hangja volt, mint a motoros hurkatöltőnek. Meg elég cikin is nézett ki. Leginkább egy túlméretes bukósisakra hasonlított, amibe hajszárítót épített a tudomány. Ezen csak addig röhögtünk, amíg Jolán néni, tudod, a Galkovics Jolán majdnem bennégett a burába, majdnem belesült. Először furcsa szagot éreztünk a szalonban, majd mindenki a Jolán nénire nézett, aki éppen nagyon hunyorgott a fejbőrre olvadó műanyagcsavaróktól. Először nem mert ordítani, mert túl nagy lett volna a pánik a szalonban és nem akart levágott fülekre meg ilyenekre emlékezni, ha később az életben eszébe jut az a szó, hogy bura. Hiába, nem minden nap épül a fejbőrbe műanyag. Aztán mégis úgy ordított szegény Jolán néni, hogy majd berepedtek a tükrök. A mentőket nem is kellett hívni, jöttek maguktól, mint a Göncöl-szekerek. Először csak nézték, nem tudták honnan kezdjék, de végül burával a fején mentették ki Jolán nénit, aki úgy nézett ki, mint valami különös autóversenyző, csak ő ordított is hozzá, mint egy nyolchengeres motor. Azt bírom még itt a szalonban, hogy a vendégek minden reklámot elhisznek és aztán közösen meg is beszélik a sok hülyeséget. Ezeknek a típusú nőknek döglött tehenet is el lehetne adni, ha azt mondaná a reklám, hogy jót tesz az arcbőrnek. Barmai a világnak…

Szávai Attila rovata

„Láttam egyszer a tévében azt a fodrászembert, azt a híreset. Akkor döntöttem úgy, én is elmegyek fodrásznak. És elmentem”
Egy fodrász