*** Az Új Kelet hetilap 24 oldalából nyolc polikrómiás, 16 oldal pedig a fekete használata mellett piros színfolttal jelentkezik.
*** Az Új Kelet nyomtatásban jelentkező heti tévéműsor-melléklete tartalmazza az m1, m2, Duna Tv, Magyar ATV, Hallmark, TV2, RTL Klub, Viasat3, Hálózat Tv, Pro TV, Antena 1, TVR 1, Acasa, Prima, AXN, Eurosport és a HBO televíziók műsorkínálatát.
*** Reklámárainkat igény és pénztárca szerint állítottuk össze. Fehér-fekete, színfoltos vagy színes árajánlatunkért keresse ügyfélszolgálati irodánkat: tel.: 0266-364.680, e-mail: ujkelet@knet.ro
*** A nyomtatott újságunk belsejében jelentkezô tévéműsor-melléklete hetente 8 B4-es formátumú, külön kezelhető oldalon jelentkezik, ezen kívül az m1 és a HBO csatornák a 24 oldalas Új Kelet Műsor+ oldalán kapnak helyet egy teljes B3-as méretű újságoldalon.
*** A minden csütörtökön jelentkező, Új Kelet belsejében hetente megtalálható, tévéműsor-melléklet az adott csütörtökre következő dátumtól számított egy héten át érvényes műsorkínálatot közli.
*** Magán jellegû apróhirdetése szövegét feladhatja sms-ben is. Írja meg most, és küldje el a 0723-258.529-es hívószámú mobiltelefon készülékre.
*** A nyomtatott Új Kelet értékesítési ára szabadeladásban 2 lej, az elôjegyeztetô megrendelôktôl példányonként 1,50 lejt kérünk el.
*** 2009. október 1-jétől SZABADELADÁSBAN 2 lej, MEGRENDELŐKNEK példányonként 1,50 RON-BA kerül az ÚJ KELET!
*** A 24 oldalas színes hetilapunk Gyergyószentmiklóson a Kelet Info Média Csoport ügyfélszolgálati irodájában fizethető elő, mely a Virág negyedi 41-es tömbház E lépcsőházában fogadja ügyfeleit munkanapokon 9-17, szombaton 9-13 óra között.
*** Az Új Kelet számára létkérdés, hogy Önök VEGYÉK A LAPOT!
A Koporsókő volt a hegygerinc legmagasabb pontja. Fenyves erdő vette körül, de maga a szikla kopaszon meredt az ég felé. Messziről úgy nézett ki, mint egy nagy szürke koporsó. Fentről jó kilátás nyílt az erdőre. Enyhe szellő bújócskázott a fák között, halkan suhogott, meghimbálta a koronákat, a szikla mintha egy nagy zöld tengerben úszott volna. A déli hegyoldal egy része valamikor leégett, bokrok, málnavész, szederinda, sűrű giz-gaz nőtt a fatörzsek helyére, jó rejtekhely a vadnak, ősszel itt bőgnek a bikák. Félreeső terület ez, messze az erdei utaktól, nyolcórás gyaloglás a meredek emelkedőkön, míg ide feljut az ember. Idősebb, kényelmesebb vadász nem is jár erre, fakitermelés sincs, semmi sem zavarja a vadak nyugalmát.
Fényes délután van, és most is bőg két bika. Vággyal teli elnyújtott kamaszhang az egyik, mélyen morcosan válaszol a másik. A kamasz a nagyobb hangú, az idős csak ritkán méltatja egy rövid mérges morranásra.
Távcsővel kutatom a bozótost, csak imitt-amott van benne egy kisebb tisztás. Máshol a szarvasnak csak a feje látszik ki belőle, amikor körülnéz, figyel, legelés közben teljesen eltakarja. Barna folt egy bokor mögött, szamárfülű szarvastehén feje, kitartóan rágcsál, amikor lehajol egy újabb falatért, elfedi a bozót. Még három tehenet fedezek fel, de hol vannak a bikák? Valahol az erdő szélén egy száraz ág mozog. Agancs az, a kamasz bika fejdísze. Most kitátja a száját, elbődül, pár másodperc eltelik, míg ide ér a hangja. Hosszú az agancs, de vékonyak a szárak. A másikat csak később veszem észre lent a völgyben, mintha valaki száraz ágakat törne tűzrevalónak. A nagy bika vastag agancsával egy bokrot ver olyan dühösen, mintha a vetélytársa volna.
Egy jó videofilmet készíteni a bikákról sokkal nehezebb, mint egy távcsöves golyóssal lapockán lőni, közelre kell cserkészni, ne fedjék a bokrok, szederindák, a fényviszonyok is jók legyenek. Nálam volt a videokamera, Pista vadőrnél a bőgőkürt. Rövid haditanácsot tartottunk, a nagy bikával kell próbálkoznunk, hátha sikerül kicsalnunk a tisztásra vagy a bozótos szélére. Mobiltelefonjainkat rezgőre állítottuk, így halkan még beszélgethetünk is. Üggyel-bajjal ereszkedek le a Koporsókőről. Néhány csenevész borókabokor nyújt csak takarást. Ha a lábam megcsúszik, jobb esetben hosszas nadrágféken szánkózás a vége a meredek lejtőn, ha nincs szerencsém, lábam, bordám is törhet, a videokameráról nem is beszélve. Baj nélkül leértem a völgybe, innen egy kisebb tisztás kivételével semmit sem láttam a bozótosban. Alighogy kiszuszogtam magam, felharsant a Pista bőgőkürtje, a kamasz fentről, az erdő alól válaszolt is rá, csak a nagy hallgatott, a kamasz továbbra is szorgalmasan feleselgetett a bőgőkürtre. Ágrecsegés, mozgás a bozótosban, a tisztás szélén megjelenik a szamárfülű tehén feje. Óvatosan körülnéz, aztán kilép a bokrok közül, hamarosan követi a másik három is. Emelt fejjel figyelnek, szimatolnak, hallgatóznak. Négy tehén a tisztáson takarás nélkül, kitűnő fotótéma, dolgozik a kamera. Ismét felharsan a bőgőkürt, azt keresik a tehenek, hátha valami eddig ismeretlen gyönyörű dalia? Csapodár népség, hiszen ott van nekik a nagy bika. Valószínűleg ő is így gondolja, mert csörtetve törtet át a sűrűn, szügyével taszigálja, agancsa hegyével bökdösi a teheneket, visszatereli őket a bozót mélyére. Én sem voltam rest, kitűnő felvételeket készítettem a féltékeny bikáról, háreméről.
Lassan estébe hajlott a délután. Pista is lejött a szikláról, nem ártana éjszakázó helyet keresni, a koporsókövet még bearanyozta a napfény, de itt lent már az árnyak uralkodtak.
– A Koporsókő mindig szeles, hideg, huzatos, van itt egy védett völgyteknő, ott éjszakázunk.
Igaza volt Pistának, délben, napsütésben még kellemes meleg volt, de hajnalban a tisztások füvére már dércukrot hintett a szeptember vége. Egy nagy fenyő tövében telepedtünk le. Lenyúló ágai némi védelmet biztosítottak egy kisebb eső, harmat ellen, el is neveztük fenyő hotelnek. Alaposan megéheztünk, előkerültek az elemózsiás tasakok, Pista szakavatott keze alatt már pattogott a tűz.
– Nem zavarja a tűz a szarvasokat?
– Itt bőgés idején nem sokat törődnek vele. Reggel úgyis máshová megyünk.
Pár korty szilvórium után jól esett a pirított szalonna, kolbász. Távoli bőgés hangját hozta a szellő.
– Fent, a vízoldal gerincén bőg. Valamikor ott lőttem kultúrházat – mondja hamisan mosolyogva Pista.
– Ide felmászott? Elég nagy volt, eltalálta? – kérdeztem tréfára gondolva.
– Eltaláltam, most ott áll a város közepén.
– Mesélje el, hogy történt.
Pista komótosan becsattintotta a bicskáját, szeretett mesélni, nem kérette magát.
– Maga is jól tudja, hogy annak idején a városnak csak egy kisebb bálterme, gyűlésterme létezett. Rég tervbe volt véve egy nagyobb kultúrház, művelődési központ építése. Csakhogy ehhez sok pénz kellett. Pénzhez pedig csak a központon keresztül juthatott a város. Kérvényeztek, fűhöz-fához szaladgáltak, eredménytelenül. Törék István volt a város egyik vezető embere, szenvedélyes jó vadász. Ritkán tartózkodott itthon, mert a vezetőket hol gyűlésre, hol „fejtágítóra” rendelték a fővárosba.
Szeptember vége volt, a bőgés ideje, kint laktam a vadászházban.
Egy este későn jött a tanács terepjáró kocsija, hűtő tasakokat, csomagokat, italos ládákat pakoltak ki.
– Holnap kijön a főnök, egy nagyon fontos vendéget hoz ki.
Másnap reggel megérkeztek. Alacsony, köpcös ember volt a vendég terebélyes pocakkal.
– Polac – nyújtotta a kezét bemutatkozásra.
Megette a sebtében készült reggelit, aztán lefeküdt. Hamarosan felharsant fűrészelő horkolása.
– Kora hajnalban kelt, hadd aludjon délutánig – mondta Törék Pista druszám, együtt nőttünk fel, osztálytársak is voltunk elemiben. Belőle tanár lett, én vadőr maradtam. Egymás között tegeződtünk, de idegenek előtt „Törék elvtársnak szólítottam”.
– Polaccal a fővárosban találkoztam, ő tartotta a fejtágítót. Fontos ember, tőle függ, hogy hova utalnak ki pénzt építkezésekre. Vadász is, persze csak olyan alföldi nyúlvadász. Szereztem egy engedélyt, meghívtam, lőjön egy szarvasbikát, ha sikerrel jár, elrendezi a kultúrház ügyét is, fontos, hogy elégedett legyen.
– Rajtam nem múlik, csak a szarvasok is akarják.
– A jó vadőr túljár a vadak eszén. Te pedig kitűnő vadőr vagy – mondta Törék mosolyogva.
Délben felkelt Polac, ásítozott, nyújtózkodott, aztán egy kicsit dideregve megmosakodott a forrás vizében. ő akarta így, de a borotválkozáshoz már meleg vizet kért. Jóízűen megebédelt, pedig nem ivott előtte semmi étvágygerjesztőt, evés után is csak egy híg fröccsöt fogyasztott. Látszott rajta, hogy szereti a csendet, foglalkozása sok beszéddel járt, most pihent. Harapófogóval is alig szedtünk ki belőle egy-kétszavas választ, inkább mi is hallgattunk.
Délután Törék a házban tett-vett, főzőcskézett. Mi elindultunk egy kis terepszemlére. Hamar rájöttem, hogy Polaccal nem lesz könnyű dolgom. Kettőt lépett, míg én egyet, hogy le ne maradjon, a legkisebb emelkedőnél is izzadt, szuszogott. Lassan haladtunk a völgy hosszában, akkor örült, amikor felértünk a magaslesre, és kényelmesen elfészkelődött a padon. Fiatal ültetett volt a les előtt bokrokkal, szederindákkal, jó bőgőhely, mögötte szála fenyővel benőtt meredek hegyoldal. Csend volt a völgyben, csak egy piros sapkás harkály kopogtatott egy öreg fenyő törzsén, kereste a vacsoráját. Lassan estébe hajolt a délután, de az ültetettben semmi sem mozdult. Furcsa, mert máskor estefelé már visszhangzott az erdő a bőgő bikák hangjától. Már csaknem sötét volt, amikor felharsant az erdőben az üvöltés.
– Hallja? – Bőgnek már! – mondta izgatottan Polac.
Persze, hogy hallottam, és már jött is az üvöltő válasz a hegytetőről. Rögtön felismertem, farkasok üzentek egymásnak. Ha farkasok járnak a területen, elnémul a bőgés, talán abban is marad, míg el nem mennek. Vajon Polac tudja ezt? Nem szabad elkedvteleníteni!
– Maga miért nem bőg? Hátha ide csalná valamelyiket – biztatott.
– Sötét van már, meg se látnánk.
Jobb így, ha nem tud róla, hogy amit hallott, nem szarvasbőgés volt.
Este jól bevacsorázott, aztán nyugavóra tért. Mi Törékkel még sokáig beszélgettünk.
– Pont most hozta ide az ördög a farkasokat, évek hosszú során sohasem zavarták a bőgést – sopánkodott druszám –, reméljük, ha elmennek ismét, helyreáll minden. Nem mondta meg, meddig maradhat, hátha van ideje.
Másnap sem hajnalban, sem este nem hallottunk bőgést, de farkasüvöltést sem. Polac még az eddiginél is szótlanabb volt, lógó orral tett-vett a házban, aztán korán lefeküdt.
– Ez így nem lesz jó – mondta Törék – rendezzünk neki egy kis bőgést.
Haditervet készítettünk. Hajnalban Polac csak immel-ámmal kelt fel, Törék tette magát, hogy még mélyen alszik. Hideg ködpára fedte a völgyet, alig világosodott, mire felértünk a magaslesre. Polac elfészkelődött a padon, talán el is aludt volna, ha a gerinc felől fel nem harsan a bőgés. Kicsit furcsán, nyekergősen hangzott, látszik, hogy Törék még nem hangolta be rendesen a kürtöt.
– Hallja? Valami fiatal bika lehet, hogy ilyen nyekergős a hangja – mondta Polac.
– Ha megindul a bőgés, lesz ott több bika is – vigasztaltam.
Jött az újabb bőgés, Törék most eltalálta a hangfekvést, erőteljes, mély bika hangja szelte át a völgyet. Elővettem a kürtöt, bementem a bozótos szélébe, onnan feleseltünk egymásnak Törékkel. Tudtam, hogy Polac azt várja, míg lejön a bika a magasles elé. Sokáig beszélgettünk a kürtök útján, mint két begerjedt bika. Amint kivilágosodott, Törék abbahagyta. Idejében vissza akart térni a házhoz. Mire mi is odaértünk, már égett a tűz a kályhában, pirított hagyma ínycsiklandozó illata jelezte, hogy készül a reggeli.
– Jó bőgés volt – újságolta Polac a figyelmesen hallgató Töréknek.
– Sajnos, nem akart lejönni a bika a leshez.
– Talán, ha fellopakodunk a gerincre lőtávolba kerülünk.
– Maguk igen, de én még felkapaszkodni se tudnék oda, nemhogy fellopózni, helikoptert vagy inkább léggömböt kellett volna hoznom, mert az zajtalan.
Most már megjött a szava. Élénken mesélte Töréknek, hogy hány bika bőgött, és hangjuk után ítélve milyen korúak, mekkora agancsot viselők lehetnek.
– Ez nagyon belejött a szarvasvadászatba – mondta mosolyogva Törék, mikor Polac nem hallotta –, rendezzünk még ilyen bőgést.
Délután sűrű köd ereszkedett az erdőre, alig pár méter volt a látótávolság. Nem mentünk ki a lesre. Polac kiült a ház elé, reménykedve hallgatózott.
– Egy bika sem bőg – mondta – vajon miért?
– ők sem szeretik a ködöt – vigasztalta Törék – ha eltűnik, akkor ismét elkezdik.
Hajnalra már nyoma sem volt a ködnek. Felmentünk a magaslesre. Egy darabig csend volt, aztán a gerincen felzendült a Törék kürtje. Én is lementem, elbújtam a bozót szélében, szorgalmasan bőgtem, hadd reménykedjen Polac. Váratlanul lövés dörrent a les felől. Mi lehet az? Csak nem nézte bikának Töréket? Polac eltűnt a lesről, ott van az úton, valamit emelget, vizsgálgat.
– Azt hittem, hogy farkas – mondta lógó orral, – de hát ennek kötél van a nyakán, csak kutya lehet. Jött az úton, lopakodva, szaglászva, meglőttem.
Nagy termetű farkaskutya volt a Polac zsákmánya, valamelyik faluból szökött el. Veszedelmes vadorzó az ilyen, hang nélkül hajt, főleg az őzgidákat, nyúlfiakat pusztítja, a jó vállap-lövés azonnal leterítette.
– Mit csinálunk vele? – kérdezte az újdonsült kutyavadász.
– Jó nagy bőre van, megnyúzom.
Polac segített, és közben kérdezősködött.
– Mondja, hogy lehet a szabadban megkülönböztetni az ilyen nagy farkaskutyát a farkastól?
– Bizony elég nehéz. A hátsó combján nincsenek kiálló hosszú szőrök, a farkát mindig leeresztve hordja, sosem kunkorítja.
– Tudja mit, hazaviszem ezt a bőrt, a sok alföldi vadász mind elhiszi, hogy ez farkas, nem kutya.
Hátha ez a kutya is elhozza a kultúrházat, gondoltam reménykedve.
Este vidáman tett-vett a házban, aztán visszavonult rádiózni. Akkor még nem létezett mobiltelefon, Polac egy kis rádió adó-vevőt hozott magával, azon át beszélt a városi néptanáccsal, onnan meg egy nagyobb készüléken át a központtal.
– Vége a vakációnak – mondta elszontyolodva –, délelőtt 11-kor jön értem a kocsi, este a fővárosban kell legyek. Még szerencse, hogyha szarvast nem is, de egy kutyát lőttem – hangjában mintha szemrehányás csengett volna.
Nesze neked kultúrház, gondoltam magamban.
– Hajnalban azért még menjünk ki – javasoltam.
– Menjünk egy kis friss levegőt szívni a hosszú kocsikázás előtt.
Csend volt a bozótosban, ma már nem reméltünk bőgést Törékkel, nem volt értelme. Polac unatkozva ásítozott, nyújtózkodott a lesen. Fényesedett az ég alja, napkeltét ígért. Fent a gerincen elbődült egy bika.
– Hallja – mondta izgatottan Polac.
Jól hallottam, pedig alig akartam hinni a fülemnek.
– Próbálja lehívni, ha nem jön, lopózzon fel, és lőjje meg.
A bika csak immel-ámmal válaszolt a kürtre, esze ágában sem volt lejönni. Megpróbáltam becserkészni. Ebben a sűrű bozótosban zajtalanul hegyet mászni szinte lehetetlen volt. Szerencsére rábukkantam egy vadösvényre, azon próbáltam meg lőtávolba közelíteni. Meg-megálltam, bőgtem egy kurtát, mintha egy bika közeledne, néha választ is kaptam. Végre megláttam, de csak a feje és a nyaka egy része állt ki a bozótosból. Nyaktövön kell lőjjem, nem vadászias, de a vállapját fedik a bokrok. Felemeltem a puskát, ugrált, táncolt a kezemben a hegymászástól dobogó szívem miatt. Két, három mélylégzés után sikerült a szálkeresztet ráillesztenem, ha eltalálom jó, ha nem, akkor fut a bika és vele a kultúrház, elhúztam a ravaszt, tűzbe rogyott. Jó tizenkettes agancsot viselt, fenyőágat nedvesítettem meg a sebvérben. Lementem a magasleshez.
– Meglőtte? Milyen az agancsa? – kérdezte Polac türelmetlenül.
Válaszoltam, aztán a kalapja mellé tűztem az ágacskát.
– Mit akar azzal? Összevérzi.
Nem ismerte a történetet, mondtam neki, hogy az mindig a vad elejtőjének jár.
– Én lőttem, nekem jár, maga is így gondolja – nézett rám szúrós szemmel.
– Persze, hogy így.
– Akkor ez köztünk marad.
A háznál boldogan újságolta sikeres vadászatot Töréknek, aki lelkesen gratulált neki. Ünneplésre nem maradt idő, mert 11-kor várt rá a kocsi.
Nemsokára elküldtük a kidolgozott agancsot, mellé csomagoltuk a kutyabőrt is. Hamarosan jött a válasz, kiutalták a pénzt a kultúrház felépítésére. Hanem most próbáljunk aludni valamennyit, reggel korán indulunk.
Hideg éjszakát ígért a csillagos égbolt. Szítottuk a tüzet, de az csak a felé eső oldalunkat melegítette, ezért többet forgolódtunk, virrasztottunk alvás helyett. A bikákat nem zavarta a hideg, kitartóan bőgtek egész éjszaka.
